Naptár

Bartha Csilla szerk.

Cigány nyelvek és közösségek a Kárpát-medencében (Kassai Ilona)

Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 2007. 342 oldal

Körkép a cigányokról és nyelveikről

A kötet a Magyar Tudományos Akadémián 2003-ban azonos címmel megrendezett, nagy sikerű konferencia anyagát adja közre néhány megkerülhetetlen, immár klasszikussá vált, korábban megjelent közleménnyel együtt. Az már a tartalomjegyzékből (5–6) kiderül, hogy nem „délibábos” tudományoskodásról van szó, hanem a cigánykutatást magas szinten művelő szakemberek eredeti kérdésfeltevéseiről és ezek minél teljesebb, tudományos igényű megválaszolásáról. Külön-külön mindegyik szerzőt ismeri a szakma, értékeli is tevékenységüket, ám áttörésre mégsem került eddig sor, mert elaprózódtak az erők. Ebben a kötetben végre megtörténik a szinergia: az olvasó egyik ámulatból a másikba esik, amikor egymás után olvassa a tematikus blokkokba szervezett, egymás hatását erősítő tanulmányokat. A színtér a Kárpát-medence, amely mint földrajzi egység keretbe foglalja az itt élő cigánysággal kapcsolatos tanulmányokat.

A kötetet az előzményeket és a közreadott tanulmányokat röviden ismertető szerkesztői bevezetés nyitja (7–15), ezt követi a tanulmányok szerzőinek tárgyszerű bemutatása (16–17), ami mintegy felkészíti az olvasót a tanulmányok elolvasására.

Az első blokkban, amelynek tárgya a cigány nyelv és a cigány népesség, Szalai Andrea Egységesség? Változatosság? A cigány kisebbség és a nyelvi sokféleség című tanulmánya (20–51) kitűnő leírását adja a cigány nyelvek és a cigány népesség sokféleségének, s ezzel számos, a mindennapjainkban, de még a tudományos diskurzusban is benne élő tévhitet oszlat el. Éppen a leírás alapozó jellege miatt érzi az olvasó kevés hasznot hozónak a következő tanulmányban Orsós Anna hasonló kérdésekről szóló, lazább stílusban és kevesebb tudományos szigorral fogalmazott fejtegetéseit. Részéről elég lett volna, ha – a címnek megfelelően – az előző tanulmány végén jól felvezetett beás nyelvről és beszélőkről ír, hiszen a cím A beás nyelv Magyarországon (52–70), de fegyelmezettebben, mint tette, és kitérve a beás nyelv alaktanára is, amelynek a tudományos leírásával kapcsolatban mindössze azt írja, hogy az már elkészült, ám a részletekről sajnálatos módon semmit nem tudunk meg. A tudományosan ugyancsak leírt hangtanból is jóformán csak a hangrendszerek táblázata került be a tanulmányba, de nem kapunk leírást e hangok viselkedéséről a nyelv szövetében. Pedig ez volna az igazán érdekes. Szerencsére a következő tanulmányban Tálos Endre a modern nyelvészet módszereivel nyújt korszerű áttekintést a cigány nyelvekben működő fonológiai szabályokról s ezek forrásairól, így az olvasóban kialakul egy kép arról, hogy miként működtetik hangállományukat a cigány nyelvek az elkerülhetetlen két- és többnyelvűségi körülmények között. A Fonológiai szabálykölcsönzés a cigányban című tanulmány (71–77) általános nyelvészetileg is igen pozitív értéket képvisel, s egyike a kötetben újraközölt, megkerülhetetlen írásoknak.

A második blokkban helyet kapott két tanulmány a nyelvi szocializáció, a nyelvi hátrány és az oktatás kérdéskörét taglalja, egymást igen jól kiegészítve, hiszen Réger Zita Nyelvi szocializáció és nyelvhasználat magyarországi cigány nyelvi közösségekben címmel klasszikussá vált, úttörő tanulmánya (80–116) bemutatja a cigány szocializáció igen változatos és a maga kontextusában az általunk gyakorolt szocializációnál messzebbre tekintő formáit, Forray R. Katalinnak Az iskola és a cigány család ellentétei című tanulmánya pedig (117–125) – hipotetikus modellként – bemutatja, hogy éppen ez a szocializációs mód gátolja meg leginkább a cigány gyerekeket abban, hogy a többségi iskolában gyakorolt ismeretszerzésben sikeresek legyenek, és a velük kapcsolatos tanári elvárásoknak megfeleljenek.

A harmadik blokk tárgya nem kevésbé fontos, hiszen a nyelvi jogokat járja körül a teljes tiltástól (lingvicizmus) a megengedő pluralizmusig. Yaron Matras példamutató alapossággal megírt tanulmánya A romani jövője: A nyelvi pluralizmus politikája felé címmel (128–146) – hasonlóan az első blokkban helyet kapott nyelvi körképhez – plasztikusan mutatja be a cigányság egészében, hogy mennyire elfogadóak egymás nyelvével kapcsolatban, őket tehát az előrevivő pluralizmus jellemzi. Alighanem ezért mondhatók sikeresnek a kodifikálásra irányuló, a szerző által jelzett transz­nacionális törekvéseik. Ugyanakkor a magyar többségi társadalom részéről inkább a skála bal felén elhelyezkedő, nyelvi diszkriminációt megvalósító lingvicizmus működik a cigány nyelv hivatalos használatáról rendelkező jogi dokumentumokban. Ezt a hivatalos magatartást mutatja be mind Kontra Miklós, mind Forray R. Katalin cikke az oktatási jogok vonatkozásában, de míg Kontra Cigányaink, nyelveik és jogaik című cikke (147–151) – igen kritikusan – a törvénykezési alapok kimunkálatlanságát és olykor dezinformációra alapuló voltát hangsúlyozza, Forray Nyelvpolitika – A cigány nyelvek oktatásának helyzete című cikke (152–168) – a jó szándékot előtérbe állítva – igyekszik bemutatni a részletek tekintetében megfigyelhető folyamatos pozitív változásokat, amelyeknek legalábbis egy része az Európai Unióhoz való csatlakozásunk következménye.

A negyedik blokkban a beszédmódok, kultúrareprezentációk és nyelvideológiák kerülnek terítékre, igen eredeti kutatási eredmények formájában. Réger Zitának a cigány kisgyermekek szocializációjában igen fontos szerepet kapó ugratásról tartott, videofelvételeken alapuló előadása már 1996-ban nagy sikert aratott az Isztambulban rendezett nemzetközi gyermeknyelvi kongresszuson, tanulmánnyá érlelése pedig – Az ugratás a cigány gyermekek nyelvi szocializációjában Magyarországon címmel (170–193) – igazi kincseket hozott felszínre a második blokkban szereplő tanulmány eredményei mellé. Horváth Kata új szempontú tereptanulmánya azt a közismert tényt dokumentálja – résztvevő megfigyelőként gyűjtött adatok alapján, tehát belülről –, hogy minden beszélőnek van viszonyulása a saját nyelvhasználatához, azt pontosan el tudja helyezni az adott térben. Ezt fejezi ki találóan a tanulmány címe: „Mire teszed magad?” A „cigány” mint különbség diszkurzív konstrukciója a hétköznapi interakciókban (220–241). A tudomány számára pedig az a hozadéka, hogy feltárja, milyen szervesen egészülnek ki a nyelvről való ismeretek, ha a kultúra sajátosságai felől közelítünk a nyelvhasználat elemzéséhez. A központi kategória a megszólító kihívás (interpelláció), amely rokonságot mutat a Réger által vizsgált ugratással. Kovalcsik Katalin egyenesen a kultúrareprezentációkat vizsgálja meg, mégpedig egy vitatott identitású, románul beszélő olténiai rudár közösségben, amely számára központi fontosságú saját identitásának megerősítése a saját múlt, saját ünnep, saját vallás együtteséből kialakuló sajátos kultúrareprezentációk által. A tanulmány címe pontosan ezt fejezi ki: Szimbolikus kultúrareprezentációk egy olténiai rudár közösségben (194–219). A leírtakat eredeti fényképek és a szerző által a közösségben lejegyzett kultikus énekek kottái hitelesítik.

Az ötödik blokk a cigány nyelv megőrzésének/cseréjének a dilemmájával foglalkozik gondosan megtervezett szociolingvisztikai felmérések alapján. Elsőként Bartha Csilla programadó tanulmánya Nyelvcsere két magyarországi oláh cigány közösségben – „A régiek a régi cigányt beszélik, mi már kavarjuk” címmel (244–265) ismertet meg bennünket a nagy ívű, több kisebbségi nyelvi közösségben azonos forgatókönyvet alkalmazó kutatás elméletével és gyakorlatával, s mutat rá arra, hogy mennyire nehéz még egy ilyen szigorú módszer alkalmazása mellett is egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy mi várható nyelvi tekintetben az általa vizsgált két, északkelet-magyarországi oláh cigány közösségben, hiszen a kvantitatív kutatások pozitív, a nyelvmegőrzés irányába mutató előrejelzéseit gyengítik a kvalitatív vizsgálat eredményei, a való élet kiszámíthatatlan nyelvhasználati helyzetei és még számos más tényező. Orsós Anna egy dél-baranyai beás közösségben, Mánfán végezte el a Bartha Csilla és Borbély Anna által kimunkált kérdőív alapján a kutatást, amelynek A beás nyelv megőrzésének lehetőségei címet adta (266–293), s adatai alapján ő sem tudott beszámolni a nyelvcsere folyamatának a visszafordításáról, legfeljebb a megtorpanásáról. Végül helyet kapott itt egy, a szlovákiai Bőshöz közel eső település, Malomhely romáinak a nyelvi helyzete is Menyhárt József és M. Pintér Tibor vizsgálódásai alapján, erről Nyelvek és lehetőségeik Malomhelyen címmel számoltak be (293–306), mondanivalójukhoz néhány fényképet is mellékelve. Az ottani telepi romák nyelvi helyzetét az teszi változatossá, hogy magyarok közelében élnek, de Szlovákiában, tehát a hivatalos államnyelv a szlovák, amelyet elvben valamilyen szinten minden romának ismernie kell. A kutatás azt firtatta, hogyan alakul a telepi romák nyelvtudása, a három nyelvből hányat tanulnak meg, milyen szinten, mikor használják, és mi várható. Az eredményekből kitűnik, hogy nagyon erős a romani képviselete, mellette a magyart tanulják el szomszédaiktól, és használják mindennap, s csak elvétve kerülnek kapcsolatba a szlovák nyelvvel, tehát végső soron romani–magyar kétnyelvűségben élnek.

A hatodik tömb legalább olyan fontos, mint a megelőző öt, hiszen ebbe olyan fontos információk kerültek bele, mint egy-egy hazai és nemzetközi bibliográfia a cigány nyelvek tanulmányozásához, amelyek megbízhatóságuknál fogva komoly segítséget nyújthatnak a kezdő kutatóknak és a cigánykérdést tanulmányozó érdeklődőknek a könnyebb és pontosabb tájékozódásban. A Romani és beás nyelvészeti tanulmányok és oktatási segédanyagok válogatott magyar nyelvű bibliográfiája című gyűjtemény (308–316) áttekinthető műfaji tagolásban adja közre a magyar nyelven hozzáférhető anyagokat, míg a Romani nyelvészeti kutatások nemzetközi ajánló bibliográfiája című gyűjtemény (317–332) a legkülönfélébb idegen nyelveken, többek között angolul, németül, olaszul, oroszul, franciául, románul, csehül megjelent forrásokat tartalmazza impozáns bőségben.

A kötetet záró angol összefoglaló (333–342) a szerkesztői bevezetést ismétli meg mindazok hasznára, akik magyarul ugyan nem tudnak, de szeretnének tudomást szerezni a tágabb régiónkban folyó, cigányokra irányuló kutatásokról.

A könyv egészére elmondható, hogy – egy-két, részben szóvá tett egyenetlenség ellenére – rendkívül értékes kutatási eredményeket és tájékoztató anyagot ad közre, jó koncepció alapján, számos helyen kiigazítja az államigazgatási gyakorlatban és a népszámlálási adatfelvételben mutatkozó tévedéseket is, eufemizmusoktól mentes tudományos prózájával pedig hozzájárul ahhoz, hogy a kérdéskörről elfogulatlan, előítéletektől mentes képet kapjon az érdeklődő olvasó. Végül megemlítem, hogy a borító telitalálat, méltó módon vetíti előre a mögötte megbújó értékes szöveganyagot.

Az írás szerzőjéről

Vissza az oldal tetejére

Vissza a 2008. 1. szám tartalomjegyzékéhez