Naptár

2023. április 27–29..

AHEA – American Hungarian Educators Association

 

Tovább...

 

Nemzeti Kulturális Alap


Magyar Nyelvtudományi Társaság


Magyar Nyelvtudományi Társaság Magyartanári Tagozat


Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Szakmódszertani Központ


Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ

Imrényi András

A magyar mondat viszonyhálózati modellje (Kugler Nóra)

 

Nyelvtudományi Értekezések 164. Akadémiai Kiadó. Budapest. 2013. 158 oldal

 

A mondat dimenziói

 

Imrényi András mondatmodellje új perspektívát nyit a magyar szórendi kutatásokban. A szerző eredményei nem csak tudományos szempontból figyelemreméltóak: hozzájárulhatnak a mondattan iskolai oktatásának megújulásához is. A továbbiakban elsősorban nem a tudományos részletkérdések kritikai bemutatása kerül a középpontba, hanem főként a lehetséges pedagógiai alkalmazás szempontját érvényesítem. (A félkövér számok a fejezetekre, a normál szedésűek az oldalszámokra vonatkoznak.)

Az értekezés korszerű nyelvelméleti megközelítésben (funkcionális kognitív nyelvészeti szemlélettel), ugyanakkor a függőségi nyelvtani hagyományra támaszkodva vizsgálja a magyar mondat szórendi kérdéseit. A szerző főként a Langacker által kidolgozott kognitív nyelvtanra, ennek a nyelvi kifejezésekre vonatkozó felfogására (a nyelvi kifejezések funkció-forma párok) (3.1., 3.2.), a nyelv és a nyelvi tevékenység társas beágyazottságára, a partnerek közös figyelmi jelenetében megvalósuló figyelemirányításra, a kidolgozottságnak a diskurzusszituáció tényezőitől függő mértékére (3.3.), a nyelvi ikonicitásra (3.4.), a szabályok helyett sémákat feltételező felfogásokra, tehát a funkcionális szemléletű konstrukciós nyelvtanokra, a használat alapú nyelvtanokra (3.5.) és a mentális terek elméletére (3.6.) támaszkodik. A függőségi nyelvtani hagyományból főképp Brassai Sámuel, Kicska Emil, Simonyi Zsigmond szórendi eredményeire épít. Hivatkozik a Tompa József szerkesztette akadémiai nyelvtanra, ebben Deme László kísérletére, amelynek célja ugyanennek a hagyománynak a folytatása volt (2.1.). A szerzőnek a szórendre vonatkozó új elmélete ezért olyan elemeket is tartalmaz, amelyek ismerősek azok számára, akik a mondat szerkezetének a feltárásában a függőségi (dependencia-) nyelvtan megoldásait alkalmazzák. Az iskolai nyelvtanok többsége ilyen (kivéve a generatív nyelvtani szemléletű munkákat). (Az értekezés több fejezetben foglalkozik a generatív nyelvtan mondatfelfogásával is: a 2.2., részlegesen a 3.5., továbbá a bevezető és az összefoglaló fejezet. Kitapintható, hogy a szerző jártas ebben az elméleti keretben, jól ismeri az eredményeit, ugyanakkor nyelvszemlélete eltérő, kritikailag viszonyul a magyar mondat – főképp É. Kiss Katalin nevéhez fűződő – generativista modelljéhez.)

Az értekezés fő állítása az, hogy a mondat nem írható le kielégítően a mondatrészi viszonyok feltárásával, mivel a mondat jelentésének kialakításában olyan viszonyok is szerepet játszanak, amelyek (bár szintén mondatrészek, illetve azok láncai között jönnek létre) nem a mondatrészi szerep függvényei. Ezeknek a viszonyoknak a jelölése elsődlegesen a szórend és a prozódia révén valósul meg (5). Az eltérő viszonytípusok alkotta hálózatokat a szerző a mondat dimenzióinak nevezi, és három dimenzió leírásával oldja meg a mondat komplex hálózatának a modellálását (4.). A korábbi megközelítések részleges magyarázataival szemben a viszonyhálózati modell egységes elvű funkcionális magyarázatot ad a magyar mondattípusok alapvető, a szórendi mintázatokban is látható különbségeire.

 

Az első dimenzió (D1) és az ábrázolás kérdései

A Zsuzsi tegnap felhívta Marit, Tegnap Zsuzsi felhívta Marit, Marit tegnap felhívta Zsuzsi stb. mondatok függőségi viszonyait egyaránt az (1) ágrajzzal szemléltetné a megszokott ábrázolás. Ennek egyik problémája az, hogy nem tükrözi a szórendi különbségeket.

 

 

Az ábrázolási problémának a megoldására több javaslatot is bemutat a szerző: (2a), (3), ezeket egy harmadik változattal egészítem ki (2b).

 

 

 

 

Az A, T, H (alany, tárgy, határozó) kategóriák a viszonyokat címkézik a (3) típusú ábrában, de akkor is viszonyként értelmezzük a kategóriákat, ha a kifejezés indexében helyezzük el a mondatrészi viszony jelölését.

A (2) típusú ábrák előnye, hogy az ábrázolás szerkezetileg (ikonikusan) jól leképezi a függőségi viszonyokat, hátránya az, hogy a (2a)-ban kétszer szerepelnek a kifejezések: egyszer a szerkezeti ábrában, egyszer a kifejezések egymásutánjának megfelelő (lineáris) rendben (a két elrendezés csomópontjainak összekapcsolását szaggatott vonal jelzi). A (2b) javaslat ezt küszöböli ki azáltal, hogy az ágrajzban csak a csomópontokat és ezek viszonyait jelöli, de továbbra is megtartja a szerkezeti és a szórendi elrendeződés szétválasztását (10). A (3) nagyobb egységben mutatja a szórendi és a mondatrészi viszonyokat, az utóbbiakat az alaptagtól a bővítmény felé mutató nyíl jelzi. Ilyen ágrajzot a diákok nagyon egyszerűen tudnak készíteni, ha azonban lényegesnek tartjuk, hogy jól láthatóvá tegyük a szerkezetszövedéket (például összetettebb szerkezet ábrázolása esetén), indokolt lehet a (2) típusú megoldás választása. A szerző a (2a) és a (3) ábrázolási módokat egy bonyolultabb szerkezetű (13 viszonyt tartalmazó) mondat példáján is bemutatja (51), az értekezésben az ábrázolási célnak megfelelően az alternatív ábrázolási módokat külön-külön (például 83; 120−121) és együttesen is (például 91; 96) alkalmazza, de láthatólag a (3) típust részesíti előnyben (önálló ábrázolásként csak ezzel találkozhatunk a kötetben).

Ha a fenti példamondat mondatrészi viszonyai nem semleges (hanem kiemelkedő nyomatékot tartalmazó, például Zsuzsit hívta fel Mari), nem állító (hanem tagadó, például Mari nem hívta fel Zsuzsit) és nem kijelentő mondattípusban fordulnak elő (például Kit hívott fel Mari?, Mari hívja fel Zsuzsit!), akkor ez hatással van a szórendre. A fenti ábrázolások csak a mondatrészi viszonyokat teszik láthatóvá, a kit azonban nem azért nyomatékos, mert tárgy, hanem azért, mert kérdő névmás, az egész mondat pedig a kérdő mondatok egy típusát képviseli, és ezért jelöltebb, mint a kijelentő mondat (12). Ezekben a példákban olyan műveletek és viszonyok figyelhetők meg, amelyeket a fenti ábrázolások – (2) és (3) – nem mutatnak meg. Ezeket a viszonyokat Imrényi András modellje a második dimenzióban kezeli.

 

A második dimenzió (D2)

Az első dimenzió jelentéstani szempontból azzal függ össze, hogy az igei állítmány milyen eseményt (helyzetet, jelenetet) ábrázol, és ennek milyen szereplői, körülményei vannak (például a cselekvő ige alanya a cselekvőt fejezi ki, tárgya pedig azt, akire vagy amire a cselekvés kihat). A második dimenzió szempontja ezzel szemben az, hogy a mondatnak mi a közlésbeli funkciója (kijelentő-e, vagy sem; állító-e vagy tagadó), és ennek meghatározásában, illetve jelölésében melyik kifejezés játszik döntő szerepet. Imrényi a semleges (különleges nyomatékot nem tartalmazó, Mi történt? Mi a helyzet? kérdésre válaszoló) pozitív kijelentő mondatot tekinti jelöletlen alapbeállításnak. Az ettől való eltéréseket jelöljük morfológiai, szórendi és/vagy prozódiai eszközökkel (felszólítómód-jel, fordított szórend, emelkedő-eső dallamminta stb.). Az alapbeállítás szerinti mondatok az igei állítmányukra redukálhatók. Például a fent ábrázolt Zsuzsi tegnap felhívta Marit mondatot a Felhívta önmagában képviselheti, ha minden szereplő és körülmény a partnerek számára hozzáférhető, ezért nem igényel nyelvi kidolgozást. A D1 ábrázolásában a nyilak a mondatrészekkel megvalósuló kidolgozói viszonyokat jelölik. A semleges pozitív kijelentő mondat igei állítmánya – a második dimenzió szempontjából – úgynevezett protoállítás, amely egy elemi jelenet megvalósulását állítva képviseli a mondat beszédcselekvés-értékét (illokúciós típusát), egyértelművé teszi polaritását (pozitív/állító), és időben lehorgonyozza az eseményt. A mondatnak azt a központi részét, amely az igét is tartalmazza, és amely sematikusan jelöl egy elemi eseményt (helyzetet, jelenetet), és alapértelmezésben (semleges, állító, kijelentő mondatban) protoállításként funkcionál, Imrényi magmondatnak nevezi. A magmondat fogalma tehát egy hálózatrészt azonosít, míg a protoállítás ennek az alapértelmezésére vonatkozik (például a felszólító magmondattal szemben, 78). A protoállítás terjedelme nagyobb is lehet annál, mint amit hagyományosan igei állítmányként elemzünk, például a János részt vett a kiállításon, Az elnök zöld utat adott a kezdeményezésnek mondatokban a részt vett, illetve a zöld utat adott a protoállítás. Ezeket a mondatokat nem a vett, illetve az adott elemekre, hanem komplexebb egységekre redukáljuk.

Az alapbeállítású (semleges, állító, kijelentő) mondattípushoz képest jelöltebb típusok nem redukálhatók a protoállításra. Az igei állítmány hangsúlyvesztéséhez vezető műveletek a kiterjesztés és a fölülírás (korlátozás) (68−77). Ezek a műveletek a mondat második dimenziójában működnek, a szórend által jelölt operátor-operandum viszonyban. A viszonyhálózat két csomópontja között egyidejűleg mondatrészi viszony és operátor-operandum viszony is lehet; ezek a mondat két különböző dimenziójához tartoznak. A kiterjesztés művelete (jele: K) az eseménynek a szokásos, elvárt vagy megismert lezajlásához, a normának megfelelő helyzethez (például személyhalmazhoz) vagy mértékhez képest nagyobb intenzitású/mértékű vagy kiterjedtségű megvalósulását jelöli (például Zsuzsi tegnap Klárit is felhívta ’a szóban forgó felhívott személyhez képest még egy személy, Klári felhívása is megtörtént’) (68−71). A D1 viszonyainak ábrázolását a mondat fölött, a D2-ét a mondat alatt látjuk.

 

 

A K jelöli a kiterjesztés műveletét, a nyíl a kiterjesztő operátor felől (Klárit is; félkövér szedés is jelöli az ábrázolásban) az operandum (a kiterjesztett protoállítás: felhívta) felé mutat. A kiterjesztő művelet a formai oldalon nagyobb nyomatékkal jár, a (4)-ben a kiterjesztő kifejezés a hangsúlyos (a mondat nem redukálható az igei állítmányra) (71).

A fölülírás (jele: F) műveletét az alábbi példákkal lehet szemléltetni:

(5)        a) KIT hívott fel Mari?

            b) JÁNOST hívta fel Mari.

            c) Mari RITKÁN hívja fel Jánost.

d) Mari NEM hívta fel Jánost.

E mondatokban az a közös, hogy bár tartalmazzák a protoállításhoz (egy elemi esemény megvalósulásának állításához) szükséges elemeket (fel + hívott/hívta/hívja), a mondatban ez az alapértelmezett funkció valójában mégsem érvényesül. A magmondat alapértelmezett protoállítás funkciója és az ige előtti kifejezések (kit, Jánost, ritkán, nem) jelentése konfliktusban áll, és ebben az összeütközésben az utóbbi az erősebb. A kit, Jánost, ritkán, nem kifejezések jelentése/funkciója (kit: a beszédcselekvés-érték megváltoztatása; Jánost: kiemelés/azonosítás; ritkán: korlátozás; nem: tagadás) hatására az alapértelmezett protoállítás fölülíródik. Ezt az ige hangsúlyvesztése és az inverzió jelöli (75). A fölülíró kifejezések tehát meggátolják a magmondat alapértelmezésének a mondatban való érvényesülését: a bemutatott példák funkciója nem az, hogy a felhívás (mint esemény) megvalósulását állítsák. Az (5a) mondat kérdő névmása (kit) fölülírja az alapértelmezett kijelentő beszédcselekvés-értéket, attól eltérő típust (kérdő mondatot) képvisel a példa. Hasonlóképpen a Hívd fel! felszólításban is inverzió jelöli (a felszólító módú igealak mellett) a kijelentőtől eltérő mondattípust. Az (5d) tagadó kifejezése (nem) fölülírja az alapértelmezett pozitív polaritást, a példa tagadó mondatot képvisel. Az (5c) nem a felhívás megvalósulását (’az esemény megtörténik’), hanem annak az elvártnál kisebb gyakoriságát helyezi előtérbe (’csak n-szer történik meg az esemény’). Végül az (5b) mondatban (75) a Jánost azért fölülíró operátor, mert a mondat beszélője nem a felhívás megtörténtét állítja, hanem egy szereplőt azonosít (’akit Mari felhívott, az János’). A fölülírás különböző eseteit tehát az alapértelmezéstől való elmozdulás (az azzal szemben érvényesülő funkcionális kontraszt) köti össze. Az alapértelmezéstől való eltérés jelölésének más eszközei is vannak, például az emelkedő-eső dallamminta vagy az -e kérdő partikula az eldöntendő kérdés típusában. Az (5b) mondat műveleteit a (6) ágrajz szemlélteti. A kis h az elváló igekötő határozói eredetére, de már nem teljes értékű határozói funkciójára utal (67).

 

 

Az értekezés legnagyobb újdonsága az egyenes és az inverz szórend különbségének (fent részletezett) egységes funkcionális magyarázata és a mondat viszonyhálózati modelljében a második dimenzió részletes kidolgozása. Ezen keresztül a szerző a magyar mondattípusok koherens leírásához vezeti el az olvasót (77−82). A jelöltségi eltéréseken alapuló, konstrukciós szemléletű, de ugyanakkor a tagmondat belső szerkezetét is feltáró mondattipológia önmagában is értékes eredménye a dolgozatnak.

Az értekezés részletesen foglalkozik azoknak a szerkezeteknek az elemzésével, amelyek több (kiterjesztő és fölülíró) művelettel jöttek létre (4.4.), bemutatja az operátorok láncokká kapcsolódását. Beható elemzését ismerteti az egyes mondattípusok magmondatainak, a magmondatok belső szerkezetének (4.3.). A központi csomópontok típusainak tárgyalásában a szerző olyan − a nyelvészek számára mindig is kihívást jelentő − szerkezetek elemzésére kínál jó magyarázatot, mint az igemódosítós (határozatlan bővítményt tartalmazó) igei szerkezetek (például Mari szeletekre vágta a kenyeret) (4.3.1.), az azonosító viszonyok (például Az Esthajnalcsillag a Vénusz) (4.3.5.) és a van létigét tartalmazó komplex állítmányok (például Meg van oldva a probléma) (4.3.6.). A szerző elegáns elemzését adja az analitikus igealakok egyenes (hagyományosan: megszakításos) szórendjének (például le fogom írni) (4.3.2.), az igekötő és a segédige szomszédosságát analogikus kompenzációval magyarázva (90). A lánc fogalmának a bevezetésével a szerkezet függőségi elemzését is kidolgozza (hivatkozással Gross és Osborne javaslatára; 93).

 

A harmadik dimenzió (D3)

A mondat topik-komment tagolásából kiindulva a modell újabb, harmadik dimenziójának a kidolgozása vált szükségessé. A szerző a topikot olyan „kontextualizáló elem”-ként írja le (jele: k), „amely arra nézve ad eligazítást, hogy a tagmondatban kifejezett információ hogyan integrálódik a beszédpartnerek többdimenziós és nyitott tudásrendszerébe” (134). (A javaslat visszanyúl Brassai inchoativum fogalmához, sémaként alkalmazza a kognitív nyelvészet által leírt referenciapont-szerkezetet, és a topikot diskurzustopikként értelmezi.) Ebben a megközelítésben a topik a kontextualizáló elemek egyik típusa. Kontextualizáló kiindulópontként szolgál a célszerkezet (a kontextualizált szerkezet) feldolgozásához: a topik, a mentális teret építő kifejezések (az időhatározó, például tegnap; a módosítószó, például valószínűleg stb.) a tagmondat többi részének a kontextualizálását végzik el.

 

 

A (7) ágrajz elemzésében a pontozott vonal jelöli az ösvényt a kontextualizálótól a kontextualizált tagmondatrészig. Az ábrából jól látható, hogy Zsuzsi a felhívás eseményének egyik szereplője, ezt az alanyi viszony jelöli (a D1-ben), ugyanakkor az adott diskurzusban ő az a szereplő, akin keresztül az esemény a legkönnyebben elérhető (diskurzustopik) (kontextualizálás a D3-ban). Az esemény nem valós előfordulás, hanem a beszélő vélekedésén keresztül elérhető szituáció, ezt a valószínűleg (módosítószó, mentálistér-építő) kifejezés jelöli, tehát a valószínűleg a beszélő szerint leginkább valószínűként kontextualizálja azt az eseményt, hogy Zsuzsi Marit hívta fel (D3). A lehetséges tényállás nem a felhívás megtörténte, hanem az, hogy a felhívott személy Mari és nem más, ezt a D2-ben a felhívta fölülírása (Marit fölülíró operátorral; F) teszi hozzáférhetővé. A keretezés segíti az operátor-operandum viszonyok könnyebb azonosíthatóságát, de nem feltétlenül szükséges eljárása az ábrázolásnak.

A mű végén (5.) a modellnek az angol alany-segédige inverzió és a magyar igekötő-ige inverzió konfrontatív elemzésében való alkalmazása olvasható. Az inverzió eltérő típusú nyelvekben megvalósuló jelenségének az értelmezése a modell próbájaként is felfogható. Az elemzés bizonysága szerint a modell kiállta ezt a próbát.

Imrényi András munkája a magyar mondat (hagyományos) függőségi nyelvtani leírására épít, ezt összeegyezteti a funkcionális kognitív nyelvtan elméletével és eredményeivel. A mondat viszonyhálózati elemzését feldolgozva az olvasónak ráismerésélménye van. A mű tudományos megalapozottsága és érvelésmódja mellett az alapvető felismerések funkcionális motiváltsága annyira világosan rajzolódik ki, annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy szinte azt csodálhatjuk, miért is kellett ennyit várni arra, hogy ezek a megfontolások egy ilyen modellben öltsenek formát. Ajánlom a művet minden magyar nyelvet tanító tanárnak és azoknak a nyelvész kollégáknak, akik esetleg még nem ismerkedtek meg vele. Bízom abban, hogy egyre többen éreznek majd kedvet és késztetést arra, hogy a magyar szórend kérdéseivel ebben a viszonyhálózati modellben foglalkozzanak, és részt vegyenek a kidolgozás további lépéseiben. Kívánatos lenne, hogy az iskolában a magyar nyelv tanításában is hasznosuljanak az eddigi eredmények, mert jelenleg hiányzik a hagyományos mondattani tárgyalásból a szórendi mintázatok koherens magyarázata.

Kugler, Nóra: Dimensions of the sentence

Az írás szerzőjéről

 

Vissza az oldal tetejére 

Vissza a 2014. évi 2. szám tartalomjegyzékéhez  

 

Oldaltérkép                     Szerzőink figyelmébe                     © Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2008–