Naptár

2024. április 15–19..

Egyetemi Anyanyelvi Napok

2024. április 20..

Eötvös József Kárpát-medencei középiskolai szónokverseny

2024. április 24. – május 3..

A magyar nyelv hete

 

Tovább...

 

Nemzeti Kulturális Alap


Magyar Nyelvtudományi Társaság


Magyar Nyelvtudományi Társaság Magyartanári Tagozat


Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Szakmódszertani Központ


Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ

Rigó Balázs

A helytörténeti oktatás és az anyanyelvi nevelés kapcsolatáról

 

Tisztelt Szerkesztőség, kedves Olvasók!

 

Levelemben egy olyan témára szeretném felhívni a figyelmet – elsősorban történeti megközelítésből, de a jelenre vonatkozó üzenettel –, amely manapság talán kevésbé hangsúlyosan jelenik meg az anyanyelvi nevelésről való gondolkodásunkban. Ehhez néhány oktatástörténeti példát hívok segítségül, amelyekkel egy korábbi kutatásom során találkoztam.

A helytörténeti és az anyanyelvi ismeretek tanítása már az Eötvös József nevéhez fűződő 1868. évi első népiskolai tantervben összekapcsolódott. A földrajz és a természetrajz mellett ugyanis az anyanyelvi tantárgycsoportba tartozó beszéd- és értelemgyakorlatok között hangsúlyosan megjelentek helyismereti, helytörténeti ismeretek is. A kisiskolás korú gyermekek későbbi tanulmányait előkészítő, szemléltetésen alapuló tantárgy második osztályos tananyagában a helység (falu, város) határa, környéke és lakossága szerepelt. A szintén az anyanyelvi ismeretekhez sorolt írás tantárgy tanterve elsődlegesen a második és a harmadik osztályban javasolta ezeket a lokális ismereteket mint fogalmazási témákat, a nyelvtanban pedig a gyakorlatok, a példamondatok lehettek ugyanezek (Tóth 1884). Jól mutatja ennek a jelentőségét, hogy ekkor a történelem tantárgy tanterve még semmilyen helytörténeti elemet nem tartalmazott. A Klebelsberg Kunó kultuszminisztersége idején kiadott 1925-ös népiskolai tantervben a magyar nyelven belül a korábbi heti kettő helyett már három órát szántak a beszéd- és értelemgyakorlatok tanítására, amelyeken a tanulók szólásmódokon, tréfákon, gyermekdalokon, neveken, népies színjátékokon keresztül már ismerkedtek az adott település és környéke monda-, mese- és szokásvilágával is. A témák között szerepelt még a falu vagy a város környezetében élők foglalkozásán és vallásán kívül az általuk beszélt nyelv is. A beszéd- és értelemgyakorlatok első három éves helyismereti tematikájából az olvasás, a fogalmazás feladatai is merítettek (Tanterv 17–18). A nyolcosztályos népiskola 1940. évi bevezetése nyomán egy évvel később megjelent új tantervhez kiadott útmutató rávilágított arra is, hogy bár a beszéd- és értelemgyakorlatok tanítása során elsődlegesen az adott kor viszonyairól esik szó, számos alkalom adódik, például a családi név- és emlékanyag révén, a múlttal való összevetésre és ezen keresztül a hagyománytisztelet fejlesztésére (Útmutatás IV. 6).

A fent idézett példák jól szemléltetik azokat a kapcsolódási pontokat (nyelvtörténet, dialektológia, névtörténet, szövegértés, szövegalkotás, grammatika), amelyek a helytörténeti oktatás és az anyanyelvi nevelés között fellelhetők, de érdemes kitérni röviden arra is, hogy miért lehet igazán nagy segítségünkre a nyelvtan tanítása során a lokális tudástartalmak alkalmazása. Már az 1777-es Ratio Educationis is a tanulók számára hasznos tudástartalomként említi a helyi ismereteket, és a később kiadott szabályozók is úgy hivatkoznak rájuk, mint a megértést, az elvont ismeretek elsajátítását elősegítő metodikai eszközökre (RatEd. 96). A tantervi dokumentumok mellett a különböző módszertani kiadványok is számos megállapítást tartalmaznak erre vonatkozóan, amelyek mindegyike egyértelműen rávilágít arra, hogy a helytörténet szemléletessége, élményszerűsége révén szinte bármely tantárgy oktatásában hozzájárulhat a tanítás-tanulás hatékonyságának a növeléséhez. Az első modern pedagógusként számon tartott Johannes Amos Comenius Orbis pictus, azaz A látható világ című tankönyvében már a XVII. század közepén kiemelte a helytörténetnek a szemléltetésben betöltött szerepét (Csorba 2002). Ehhez hasonlóan egy 1869-ben megjelent népiskolai metodikai kézikönyv is módszertani alapelvként tekintett a konkrét, a közvetlen, a közeli mint kiindulási alap figyelembevételére az egyes tantárgyak tanításában, és ezzel szoros összefüggésben emelte ki a helyi ismeretek jelentőségét. Ezt fogalmazta meg Karl János is A honismertetésről címmel 1929-ben megjelent írásában, kiemelve egyúttal a honismeretnek a tanulók tudatosságát növelő hatását. Karl a honismertetés nevelő erejét abban látta, hogy „olyan tudomány, amely megismertet bennünket a számunkra legkedveltebb hellyel a maga totalitásában. A csupán nézőkből látókká nevel” (Karl 1929: 7–8). A helytörténeti ismeretek oktatásának módszertani szerepére a már említett 1941-es általános tantervi útmutatás is felhívta a tanítók figyelmét. „Üdvös”-nek nevezte a helyi vonatkozások felvetését, és alátámasztotta ezt azzal a megállapítással, amely szerint „az érdeklődésünkbe vágó helyzetek és események jobban lekötnek és elevenebben hatnak, mint a távolabb esők” (Útmutatás III. 27). A tantárgy sikeres feldolgozása érdekében ugyanakkor a részletes útmutató arra is ösztönözte a tanítókat, hogy maguk is kutassák településük történetét, és munkájukba lehetőleg vonják be a tanulókat is (Útmutatás IV. 22).

A helytörténet alkalmazása az anyanyelvtanításban a nevelő hatás, a szülőföldhöz való kötődés és ezzel szoros összefüggésben az anyanyelvhez fűződő viszony formálásában játszott szerepe miatt is komoly lehetőségeket rejt magában. Losontzi Hányoki István elsőként 1771-ben megjelent Hármas kis tükör című elemi iskolai tankönyvében már a szülőföld iránti szeretet felkeltésének és erősítésének szándékával tárta a tanulók elé a vármegyék és a városok legfontosabb jellemzőit. Mindezt a tanulók életkori adottságainak megfelelően, rímes formában, versikékbe foglalva tette (Losontzi 1942). Az 1777-es tanügyi rendelet szövege – a praktikus szempontok mellett – azzal a szándékkal tette az alap- és a középfokú oktatás szerves részévé a helytörténeti tudásanyagot, hogy a diákokban kialakítsa a hazaszeretet „legmélyebb belátás alapján” nyugvó kötelékeit (RatEd. 192). Bárány Ignác közel száz évvel később kiadott módszertani segédlete is jelezte, hogy a helytörténeti ismeretek elsajátítása nem önmagáért való, hanem a tanulók társadalmi beilleszkedését készíti elő: „A szülőföld ismertetésénél minden osztályban azt kell szem előtt tartani, hogy nem elég a szülőföldet, ennek részeit, környékét s más efféléket szemléltetőleg megismertetni, hanem azon viszonnyal is meg kell ismertetnünk a tanulókat, melyben tanítóikkal, szüleikkel, rokonaikkal, egyházi és világi elöljáróikkal, s majdan polgártársaikkal s a községgel állani fognak; hogy megismertessük őket azon kötelességekkel, melyek ezen viszonyból származnak” (Iván 2000: 58). A helytörténeti ismeretek tanításának „eszményi” feladatát az 1905-ös, az 1925-ös és az 1940-es tantervek és az ezekhez kapcsolódó módszertani útmutatók is tartalmazták. A helytörténet és a nevelés kapcsolatát talán minden korábbi dokumentumnál pontosabban fogalmazta meg az 1941-es tantervi utasítás. Eszerint „ha a tanulóban kifejlesztjük lakóhelyének szeretetét, falujának vagy városának megbecsülését, az ott található irodalmi, művészeti emlékek, valamint népi szokások értékelését, akkor közelebb hoztuk lelkéhez a magyar földet is” (Útmutatás III. 27).

A levelemben ismertetett példák talán jól érzékeltetik, hogy a helytörténeti ismeretek oktatása és az anyanyelvi nevelés kapcsolata milyen mélyen gyökerezik a magyar pedagógiai hagyományban, és hogyan húzódik végig annak évszázados történetén. Azt is igyekeztem kiemelni, hogy milyen sokféleképpen segíthet a helytörténet a magyar nyelvet tanító pedagógusoknak abban, hogy a tanítás és a tanulás folyamatát változatosabbá, az elvont ismereteket meg- és átélhetővé tegyék munkájuk során, és milyen fontos szerepet tölthet be abban, hogy a tanulók számára szűkebb és tágabb pátriájuk öröksége, így anyanyelvük is, megőrzendő és továbbadandó értékké váljon. Mert, ahogyan azt a Budai Vigadó egyik folyosóján található Hevesi Sándor-idézet is megfogalmazza: „a tradíciót nem úgy kell őrizni, mint a poszt a lőportornyot, hanem mint a Veszta-szüzek a tűzet: folyton éleszteni kell, hogy ki ne aludjék”. (Rábai 1973: 1038.)

 

Tisztelettel:

 

Budapest, 2014. március 25.

 

                                                                                          Rigó Balázs

                                                                           történelem–magyar szakos tanár

 

 

Irodalom

 

 

Csorba Csaba 2002. A hon- és népismeret előzményei és pedagógiai tanulságai. Honismeret 2: 48–53.

Iván László 2000. Adalékok a helyismereti oktatás előzményeihez. Honismeret 4: 57–59.

Karl János 1929. A honismertetésről. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Budapest.

Losontzi Hányoki István 1942. Hármas kis tükör. Egyetemi Nyomda. Budapest.

Rábai Miklós 1973. Én ars poeticám. Korunk: 1035–1038.

RatEd. = Az 1777-iki Ratio Educationis. 1913. Ford., bev. és jegyz. ell. Firml Aladár. Katholikus Középiskolai Tanáregyesület. Budapest.

Tanterv = Tanterv az elemi népiskola számára. 1925. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Budapest.

Tóth József (szerk.) 1884. Népiskolai törvények és rendeletek tára. Athenaeum Nyomda. Budapest.

Útmutatás III. = Tanterv és útmutatások a nyolcosztályos népiskola számára. III. kötet. Általános útmutatások. 1941. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Budapest.

 

Útmutatás IV. = Tanterv és útmutatások a nyolcosztályos népiskola számára. IV. kötet. Részletes útmutatások. Első rész. 1941. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Budapest. 

Rigó, Balázs: About the relation between teaching local history and first-language education

Az írás szerzőjéről

 

Vissza az oldal tetejére 

Vissza a 2014. évi 2. szám tartalomjegyzékéhez  

Oldaltérkép                     Szerzőink figyelmébe                     © Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2008–