Bóna Judit

6–13 éves iskolások megakadásai különböző beszédtípusokban

A beszédben előforduló megakadások gyakoriságát számos tényező befolyásolja, például az életkor, a beszédtípus. A tanulmány különböző beszédtípusokban (interjúhelyzet, képsorozat elmesélése és hallott szöveg visszamondása) veti össze hat-, kilenc- és tizenhárom éves gyermekek megakadásainak a gyakoriságát. A korábbi tanulmányokkal ellentétben a beszédtípusok hatására helyezi a hangsúlyt, és ezekre nem csupán a hosszabb szövegek létrehozásának módszereként tekint. Az eredmények szerint a három életkori csoport között nincs szignifikáns különbség a megakadások gyakoriságában egyik beszédtípus esetén sem; míg a beszédtípusok között csak a tizenhárom évesek korosztályában szignifikáns az eltérés. A vizsgálat eredményei megmutatják, hogy mely életkorban melyik beszédtípus létrehozása könnyebb a gyermekeknek, illetve milyen beszédtervezési problémáik vannak a szövegek létrehozásával.

Bevezetés

A beszédtervezési folyamatok rejtett működéséről a megakadásjelenségek segítségével kaphatunk képet, amelyek „a spontán beszéd artikulációs, percepciós folyamatosságát megakasztó, illetve a köznyelvi normának ellentmondó különféle jelenségek” (Gósy et al. 2009: 258). Két fő típusuk van: 1. a beszédtervezés bizonytalanságából származók és 2. a beszédtervezés és -kivitelezés összehangolatlanságából származó hibák (Gósy 2005). A bizonytalansági megakadások döntő többségét, 80–95%-át alkotják a beszédben előforduló megakadásoknak (Gósy 2005; Bóna 2014c). A jelen tanulmány ezek elemzéséről szól.

A megakadások már igen fiatal korban, az anyanyelv-elsajátítás korai szakaszában is előfordulnak, és vizsgálatuk fontos információkkal szolgál a gyermekek nyelvi fejlődéséről (Neuberger 2014). Éppen ezért mind a nemzetközi, mind a hazai szakirodalomban számos szerző foglalkozott a megakadásjelenségekkel a gyermeknyelvben (a magyarban az elmúlt tíz évben például Horváth 2006; 2014; Szabó 2008; Neuberger 2014).

A magyar gyermekekre vonatkozó kutatásokban megállapították, hogy az életkor előrehaladtával változik a megakadások gyakorisága a beszédben. Neuberger (2014) vizsgálatában például, amelyben 6 és 13 éves kor közötti gyermekek beszédét elemezte, a legritkábban a 7 évesek, a leggyakrabban a 13 évesek produkáltak megakadást. Ugyanakkor a különböző szerzők munkáiban eltérő adatokat találunk ugyanazon életkorú gyermekekre vonatkozóan, ez az eltérés gyakran másfél-kétszeres különbséget is jelent a gyakoriságban. Ennek oka a gyermekek közötti nagy egyéni különbségekben keresendő. Az 1. táblázatban néhány tájékoztató adat található a magyar gyermekek megakadásainak gyakoriságáról, illetve összehasonlításképpen a magyar felnőttek beszédéről is. Megfigyelhető például, hogy amíg Horváth (2006) eredményei szerint a 6–7 évesek percenként 7 megakadást produkálnak, addig Neuberger adatai szerint az ugyanilyen életkorú gyermekek 14,3, illetve 10,8 megakadást.

 

1. táblázat

A megakadások gyakorisága különböző életkorokban

 

Életkor (Forrás)	Gyakoriság
6–7 éves óvodások (Horváth 2006)	7 megakadás/perc
6 évesek (Neuberger 2014)	17,5 megakadás/100 szó; 14,3 megakadás/perc
7 évesek (Neuberger 2014)	13,7 megakadás/100 szó; 10,8 megakadás/perc
8 évesek bizonytalansági megakadásai (Szabó 2008)	11,14 szó/megakadás; 7,5 megakadás/perc
9 évesek (Horváth 2014)	9,1 megakadás/perc
9 évesek (Neuberger 2014)	17,3 megakadás/100 szó; 14,9 megakadás/perc
9–12 évesek (Menyhárt 2003)	8,35 szó/megakadás
11 évesek (Neuberger 2014)	16,1 megakadás/100 szó; 14,0 megakadás/perc
13 évesek (Neuberger 2014)	17,1 megakadás/100 szó; 16,4 megakadás/perc
14–15 évesek (Imre-Horváth 2010)	12,3 megakadás/perc
22–45 évesek (Gósy 2003)	10,1 szó/megakadás
20–30 évesek (Bóna 2014c)	9,1 szó/megakadás
66–90 évesek (Bóna 2014c)	10,9 szó/megakadás

A megakadások gyakorisága számos tényezőtől függ, az említett életkori tényező mellett ilyenek például az egyéni jellemzők (Gósy 2005), a beszéd- és artikulációs tempó (Gósy 2003), a nem (Bortfeld et al. 2001; Shriberg 2001; Horváth 2007) és a beszédtípus (Markó 2004; Bóna 2014c). A jelen tanulmányban ez utóbbi hatásáról lesz szó.

A felnőttnyelvi kutatásokban kimutatták, hogy a beszédtípusnak rendkívül nagy hatása van a beszéd fonetikai és pszicholingvisztikai sajátosságaira (például Ramig 1983; Duchin–Mysak 1987; Váradi 2010; Bóna 2013, 2014b; Markó 2014). A beszélő életkora és a neme kisebb befolyással bír például a tempóra, a szünetezésre és a megakadásokra, mint a beszédtípus (Bóna 2014c; Markó 2014). Az eltérő beszédtípusok ugyanis különböző beszédtervezési stratégiákat igényelnek. A spontán narratívák során például a beszélők általában szabadon beszélhetnek, ők választhatják meg a beszéd tartalmát, a szavakat, a grammatikai szerkezeteket, és annyi idő áll a rendelkezésükre, amennyit csak akarnak. Az irányított spontán beszéd létrehozása (például képsor elmesélése, játékszabály ismertetése, hallott vagy olvasott szövegek tartalmának a visszamondása) azonban eltérő mentális erőfeszítést igényel a beszélőtől: megkönnyítheti, de nehezebbé is teheti a szövegalkotást, a nyelvi forma megtervezését, avagy a szóelőhívást. Például a hallott szövegek tartalmának összegzése relatíve nehéz, a narratívánál nagyobb mentális erőfeszítést igénylő feladat. A sikerességét több tényező befolyásolja: a figyelmi folyamatok, a munkamemória, a beszédfeldolgozás és a narratív kompetencia (Ulatowska et al. 1986; Juncos-Rabadán et al. 2005). Ugyanakkor például egy kép vagy képsor leírása segítséget nyújthat egy hosszabb narratíva létrehozásához különösen a gyermekeknél (Mátyus–Orosz 2014).

A kérdés azonban az, hogy a gyermekeknél milyen hatása van a beszédtípusnak az elhangzó beszéd sajátosságaira. Relatíve kevés ilyen összehasonlító vizsgálat létezik a magyarra vonatkozóan (különösen a kisgyermekek vonatkozásában; a középiskolás gyermekeket illetően lásd Imre–Horváth 2010; Laczkó 2010), és ezek főként a temporális jellemzőket elemzik (Bóna 2014b; Imre–Menyhárt 2014). Bóna (2014a) szerint 6 és 9 éves korban a különböző beszédtípusok (interjúhelyzetben rögzített narratíva, képsorozat elmesélése, hallott történet tartalmának a visszamondása) tempójában – a felnőtteknél adatoltakkal ellentétben – nincs szignifikáns különbség, és ez azzal magyarázható, hogy kisiskoláskorban a gyermekek számára a mesehallgatás és a történetmesélés ismerős, mindennapos dolog, míg ismeretlen szituáció az, hogy egy (szinte idegen) felnőttnek kell mesélni a mindennapjaikról. A képsorozat és a hallott mese felidézése tehát nagy segítséget nyújt a komplex, hosszabb összefüggő beszéd létrehozásához; míg a felnőttek számára könnyűnek számító interjúhelyzet több gondolkodást igényel a gyermektől.

Imre és Menyhárt (2014) 10–16 év közötti gyermekek és fiatalok narratíváját és mesemondását elemezte a temporális sajátosságok és a megakadások szempontjából (a vizsgálatuk fő célja diakrón összevetés volt, de a jelen tanulmányban csak a mai gyermekekkel kapcsolatos adataikat közlöm). Bár szignifikáns különbséget nem találtak, megállapították, hogy mesemondáskor a gyermekek artikulációs sebessége lassabb, míg a beszédtempójuk gyorsabb, mint a narratívák létrehozásakor; illetve a különböző megakadástípusok aránya eltérő a műfajok függvényében. Szabó (2008) narratívákban és mesemondásban elemezte a bizonytalansági megakadásokat 8 éves gyermekeknél, és azt találta, hogy a narratívákban mintegy kétszer gyakoribb az előfordulásuk, mint mesemondáskor. A kétféle beszédtípus között a statisztikai próba is igazolta a szignifikáns eltérést.

Fontos még megemlíteni, hogy az a felismerés, hogy a képsorozat megkönnyíti a hosszabb összefüggő szövegek létrehozását a gyermekeknél, maga után vonta, hogy a különböző patológiásbeszéd-kutatásokban, logopédiai tesztekben, illetve a fejlesztésben is használnak képleírást (például Juhász–Bittera 1995). A beszédpatológiai problémák feltérképezésekor azonban nagyon figyelni kell a megfelelő beszédtípus megválasztására, hiszen például a dadogás vagy a hadarás tüneteit lényegesen csökkentheti vagy súlyosbíthatja egy-egy beszédtípus (van Zaalen-op’t Hof et al. 2009; Bóna 2012; Gósy–Bóna 2012).

A jelen kutatás újdonságát egyrészt az adja, hogy három különböző beszédtípusban veti össze különböző életkorú gyermekek megakadásainak a gyakoriságát. A korábbi tanulmányokkal ellentétben a beszédtípus hatására helyezi a hangsúlyt, és a különböző beszédtípusokra nem csupán a hosszabb szövegek létrehozásához szükséges módszerként tekint, hanem mint eltérő tervezést igénylő beszédfeladatokra. Másik újdonsága pedig az, hogy több életkori csoportban, a hat-, a kilenc- és a tizenhárom évesek csoportjában is elemzi a megakadásjelenségek sajátosságait. A vizsgálat eredményei megmutathatják, hogy mely életkorban melyik beszédtípus létrehozása könnyebb a gyermekeknek, illetve milyen beszédtervezési problémáik vannak a szövegek létrehozásával.

A hipotézisek szerint: 1. Az életkor előrehaladtával a beszédtípustól függetlenül változik a megakadások gyakorisága: az idősebb (így a gyakorlottabb beszélőnek számító) gyermekek beszédében kevesebb megakadás lesz, mint a fiatalabbakéban. 2. A beszédtípus az életkortól függően befolyásolja a megakadások előfordulását. A két fiatalabb korosztályban nem lesz különbség az eltérő beszédtípusok között, ahogyan a tempóértékekben sem volt, mivel nekik relatíve nehéz feladatnak számít a saját életükről mesélni, míg a mesehallgatás/mesemondás feltehetőleg gyakori a számukra. Ezzel szemben a tizenhárom éveseknél különbséget fogunk találni a beszédtípusok között a megakadások gyakoriságában, mivel ők már könnyebben hoznak létre összefüggő szöveget saját magukról vagy egy képsorozatról, mint hogy egy hallott történetet visszamondjanak. 3. A beszédtípusok meghatározzák az egyes megakadástípusok előfordulási arányát.

Anyag, módszer, kísérleti személyek

A vizsgálatban 30 gyermek beszédprodukcióját elemeztem. A gyermekek három életkori csoportból, három iskolai évfolyamról kerültek ki: hatéves első osztályosok; kilencévesek és tizenhárom évesek. Tipikus beszédfejlődésűek és ép hallásúak voltak, illetve azonos szociokulturális háttérrel rendelkeztek. Mindegyik életkori csoportban öt fiú és öt lány szerepelt.

A hanganyagok egy részét a GABI (Gyermeknyelvi beszédadatbázis és információtár, Bóna et al. 2014) adatbázisból választottam ki, másik részét egy korábbi kutatáshoz (Bóna 2014b) rögzített hangfelvételekből. A felvételeken ugyanazok a gyermekek háromféle spontán beszédtípust hoznak létre: 1. interjúhelyzetben „narratívát”; 2. egy képsor alapján mesélnek el egy történetet, illetve 3. egy hallott szöveg tartalmát foglalják össze.

Az első beszédhelyzetben készült interjú során a felvételkészítő az iskoláról, a családról, a szabadidő eltöltéséről, illetve egy közelgő ünnepre való készülődésről kérdezte a gyermekeket. Az interjúban csak akkor került sor újabb kérdésre, amikor a gyermek egy adott témáról már nem tudott vagy nem kívánt többet beszélni. A válaszok hosszúságát tekintve nagy egyéni különbségek voltak mindegyik életkorban. Voltak gyermekek, akik egy-egy kérdésre hosszan, összefüggően válaszoltak, és voltak olyan gyermekek is, akik csak néhány mondatos (néha egymondatos) választ adtak, majd újabb (segítő) kérdést kellett feltenni nekik. Az elemzés során ez a beszédtípus interjú néven jelenik meg.

A második beszédhelyzetben a gyermekeknek egy hat képből álló történetet kellett elmesélniük. Az elmesélendő történet a gyermekek számára is könnyen értelmezhető volt: egy idősebb úr fejére kutyasétáltatás közben ráesik egy cserép virág; a férfi dühösen felrohan a lakáshoz, amelynek az erkélyéről leesett a növény; egy kedves hölgy nyit neki ajtót; a hölgy kiengesztelésül egy csontot ad a kutyának; majd a férfi megenyhülve kézcsókkal búcsúzik el a nőtől. Az elemzés során ez a beszédtípus képsor néven szerepel.

A harmadik beszédhelyzetben a gyermekek meghallgattak egy rövid, az életkoruknak megfelelő történetet, majd ennek elhangzása után a lehető legpontosabban vissza kellett ezt mesélniük. A továbbiakban ez a beszédtípus visszamondás néven jelenik meg.

A beszédprodukciók lejegyezése után az elemzendő szövegrészleteket határoztam meg. Mivel a megakadások gyakoriságát nagymértékben befolyásolja az elemzett beszédrészlet hosszúsága, ezért a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően (Roberts et al. 2009) mindegyik beszédtípusból azonos szótagszámú beszédanyagot elemeztem. A nemzetközi szakirodalom általában minimum 150 szótagban határozza meg az elemzendő szöveg hosszát. A jelen vizsgálat is ezt követte, és 150 szótagnyi beszéd elemzésére került sor mindegyik gyermek mindhárom beszédtípusából. Igaz, hogy ez a minimálisan elemzendő mennyiség, ám fontos az, hogy valóban egyforma mennyiségű beszédet vizsgáljunk, és a képsorozat elmesélése sok esetben alig haladta meg ezt a beszédmennyiséget, azaz nem tette lehetővé a hosszabb beszédanyag elemzését. A 150 szótagnyi szöveg kiválasztása a hosszabb beszédprodukciókból úgy történt, hogy ez ne a beszéd első 20 másodperce legyen, azaz a gyermeknek legyen ideje belemelegedni a beszélésbe. Hat esetben előfordult az is, hogy a gyermekek 150 szótagnál rövidebb beszédprodukciót hoztak létre a képleíráskor vagy a történet-visszamondáskor. Ez nem befolyásolta az eredmények összehasonlíthatóságát, mivel az eltérés nem volt nagymértékű (20 szótagnál kevesebb volt), illetve a gyakoriság a szótagszámhoz és a szószámhoz viszonyított mérőszámmal és nem darabszámmal jelent meg.

A beszédprodukciókban a következő bizonytalansági megakadásokat határoztam meg: hezitálás, nyújtás, ismétlés, újraindítás, töltelékszó, szünet a szóban (például Neuberger 2014). A néma szüneteket nem vizsgáltam, mivel annak eldöntése, hogy mely szünetek tekinthetők megakadásnak, és melyek jelennek meg lélegzetvétel miatt vagy tagoló funkcióban, nem lehetséges egyértelműen. A megakadások meghatározása és egy-egy példa a gyermekek beszédéből a 2. táblázatban olvasható.

 

2. táblázat

Az elemzett megakadások definíciója és példái

Típus	Definíció	Példa
Hezitálás	Másképpen kitöltött szünet; a magyarban általában ö, m, öm, öh formában fordul elő (Horváth 2014).	s utána fölmentek öö egy házba
Töltelékszó	Azok a szavak vagy szókapcsolatok (például tehát, akkor, hát, ilyen), amelyek a közlésbe tartalmilag nem illeszkednek, funkciójukat tekintve pedig a diszharmónia egyfajta feloldását segítik (Gósy-Horváth 2009).	most a tizenhét éves korosztályban játszom SZÜNET [rendkívül hosszú néma szünet: 2579 ms] hát öö van sok csapattársam
Nyújtás	Egyes beszédhangok időtartamának a környezetéhez viszonyított perceptuálisan érzékelhető meghosszabbítása.	és akkor öö jöttek aa Szulejmánék
Ismétlés	Egy teljesen kiejtett szó megismétlése; az ismétlés egyértelműen beszédtervezési nehézségekre és nem pragmatikai, stilisztikai szerepre utal (Gyarmathy 2009).	beálltak a polgárok is harcolni SZÜNET és öö és SZÜNET aa SZÜNET törökök pedig…
Újraindítás	Egy részben kiejtett szót ugyanazon szó teljes kiejtése követ (Gósy 2005; Gyarmathy 2009).	vagy ov óvodás korom óta
Szünet a szóban	A szó belsejében tartott szünet, amely különböző szintű tervezési nehézségre vagy önmonitorozásra utal a megjelenés helyétől függően (Gósy 2005).	felrak SZÜNET ták öö helyettem a boákat

A megakadások gyakoriságát a más kutatásokkal való összevethetőség érdekében többféleképpen is megadom. Két mérőszám is szerepel: megakadás/100 szótag és megakadás/100 szó. Bár feltételezhető volt, hogy a két érték nagyon hasonló eredményeket ad a statisztikai összevetéskor, mindkettőre elvégeztem a próbákat.

A statisztikai elemzés az SPSS 20.0 szoftverrel történt 95%-os konfidenciaszinten. Az adatok eloszlásától függően a beszédtípusok összevetése repeated-measures ANOVA-val, illetve Wilcoxon-teszttel, az életkorok közötti különbségek vizsgálata ugyanazon beszédtípusokban Uni-ANOVA-val és Tukey post hoc teszttel, illetve Kruskal–Wallis teszttel készült.

Eredmények

Összesen 893 megakadást elemeztem. Ebből 312 a hatévesek, 318 a kilencévesek, 263 a tizenhárom évesek beszédében fordult elő. A megakadások gyakorisága a 3. táblázatban olvasható. A két fiatalabb korosztálynál a leggyakrabban az interjúban, a legritkábban pedig a képsor elmesélésekor fordultak elő megakadások. A tizenhárom éveseknél a tartalom-visszamondásban volt a legnagyobb, a képsor elmesélésében pedig a legkisebb a megakadások gyakorisága. A statisztikai elemzés szerint a hatéveseknél és a kilencéveseknél nem volt szignifikáns különbség a három beszédtípus között a megakadások gyakoriságában. A tizenhárom évesek esetében viszont szignifikáns eltérés volt a háromféle beszédtípus között mind a szótagra vetített gyakoriságban [F(2,18) = 10,110; p = 0,002; η² = 0,529], mind a szószámra vetített gyakoriságban [F(2,18) = 14,211; p = 0,001; η² = 0,612]. A post hoc teszt szerint a képsorozat elmesélése és a tartalom-visszamondás szignifikánsan különbözött egymástól (mindkét mutatóra: p = 0,001).

Összehasonlítottam az egyes életkorok megakadásainak gyakoriságát is a három beszédtípusban. Amíg az interjúban a hatévesek produkálták a legtöbb megakadást, addig a képsorozat elmesélésekor a kilencévesek, a tartalom-visszamondáskor pedig a tizenhárom évesek. A statisztikai elemzés szerint azonban egyik beszédtípusban sem volt szignifikáns különbség az életkori csoportok között.

 

3. táblázat

A megakadások gyakorisága az életkor és a beszédtípus függvényében

 

	Interjú		Képsor		Visszamondás
	Átlag (szórás)	Minimum– maximum	Átlag (szórás)	Minimum– maximum	Átlag (szórás)	Minimum– maximum
Megakadás/100 szótag (db)
6 évesek	8,3 (9,2)	2,0–11,3	6,0 (3,3)	1,4–13,3	7,0 (3,5)	2,0–13,3
9 évesek	7,7 (1,7)	5,3–10,0	6,6 (4,1)	2,0–15,3	7,2 (3,9)	1,3–15,3
13 évesek	6,3 (3,0)	2,7–12,7	4,0 (3,2)	0,8–10,0	7,5 (3,4)	3,3–12,1
Megakadás/100 szó (db)
6 évesek	15,3 (4,9)	4,2–21,0	11,0 (5,7)	2,7–22,2	13,1 (6,5)	4,1–26,3
9 évesek	14,8 (2,9)	9,9–19,5	12,3 (7,9)	3,6–28,8	13,4 (7,4)	2,6–29,5
13 évesek	12,3 (5,9)	5,5–26,0	7,0 (5,6)	1,5–17,5	14,7 (6,3)	6,8–23,7

Elemeztem a megakadások típusainak arányát is az életkor és a beszédtípus függvényében (1. ábra). Megfigyelhetők voltak az életkorra, illetve a beszédtípusokra jellemző tendenciák is az egyes megakadások előfordulásában. A hatévesekre jellemző volt, hogy nagyobb arányban fordultak elő náluk a szóelőhívási bizonytalanságra utaló újraindítások és szünet a szóban jelenségek, mint a másik két korosztályban (kivétel ez alól a képsor elmesélése, ekkor a kilencéveseknél ugyanolyan arányban fordult elő ez a két jelenség). A kilencéveseknél gyakrabban jelentek meg a tervezési és szóelőhívási bizonytalanságra utaló hezitálások, mint a másik két életkori csoportban. A tizenhárom éveseket pedig a másik két életkori csoportnál nagyobb arányú töltelékszó jellemezte. A nyújtások és az ismétlések megjelenése inkább a beszédtípustól és nem az életkortól függött.

A beszédtípus is meghatározta az egyes megakadástípusok előfordulásának az arányát. Az interjúhoz képest mindkét irányított beszédtípusban csökkent a töltelékszók aránya. A képsorozat elmesélésekor a nyújtások jelentek meg nagyobb százalékban (kivéve a kilencéveseket), míg a tartalom-visszamondáskor a hezitálások arányának a növekedése volt jellegzetes. Mind a képsorozat elmesélésére, mind a tartalom-visszamondásra jellemző volt, hogy az interjúban adatolthoz képest nőtt az önmonitorozásra utaló ismétlések, illetve a szóelőhívási bizonytalanságra utaló megakadások (az újraindítások és a szünet a szóban jelenségek) aránya.

 

       

 

1. ábra

Az egyes megakadástípusok aránya életkoronként és beszédtípusonként

 

Külön-külön az egyes megakadástípusok gyakoriságát is kiszámítottam (4. és 5. táblázat). A három életkori csoport között csak egy beszédtípusban, egyetlen megakadástípust illetően volt szignifikáns a különbség: a visszamondásokban előforduló nyújtások gyakoriságában [a szótagszámra vetítve F(2,28) = 4,155; p = 0,027; η² = 0,235; a post hoc teszt szerint a kilencévesek és a tizenhárom évesek között volt szignifikáns különbség: p = 0,046; a szószámra vetítve F(2,28) = 5,018; p = 0,014; η² = 0,271; a post hoc teszt szerint a tizenhárom évesek adatai különböztek szignifikánsan a másik két életkori csoportétól: a hatévesektől p = 0,037; a kilencévesektől p = 0,028].

A statisztikai elemzés (az adatok eloszlásától függően repeated-measures ANOVA és Wilcoxon-próba) csak három megakadás esetében igazolt szignifikáns különbséget a beszédtípusok között. A hezitálások és a töltelékszók gyakoriságát tekintve az életkortól függetlenül különbség volt a beszédtípusok között [a hezitálások szótagszámra vetített gyakoriságát elemezve F(2,58) = 4,065; p = 0,032; η² = 0,131; a post hoc teszt szerint a képsor és a visszamondás között p = 0,006; a hezitálások szószámra vetített gyakoriságát elemezve F(2,58) = 4,698; p = 0,020; η² = 0,148; a post hoc teszt szerint a képsor és a visszamondás között p = 0,003; a töltelékszók szótagszámra vetített gyakoriságát tekintve F(2, 58) = 22,760; p < 0,001; η² = 0,457; a post hoc teszt szerint az interjú és a képsor, illetve az interjú és a visszamondás között is p < 0,001; a töltelékszók szószámra vetített gyakoriságát tekintve F(2,58) = 23,480; p < 0,001; η² = 0,465; a post hoc teszt szerint az interjú és a képsor, illetve az interjú és a visszamondás között is p < 0,001]. A nyújtások esetében a beszédtípus és az életkor együttes hatása mutatott szignifikáns különbséget [a szótagszámra vetített gyakoriságot tekintve F(4,56) = 5,787; p = 0,001; η² = 0,300; a szószámra vetített gyakoriság esetében F(4,56) = 6,097; p = 0,001; η² = 0,311].

Külön-külön is összevetettem az egyes életkori csoportokban a három beszédtípust. A kilencéveseknél egyetlen megakadás esetében sem jelent meg szignifikáns különbség a beszédtípusok között. A hatéveseknél a szótagszámra vetített gyakoriságok esetében a töltelékszók mutattak szignifikáns különbséget [F(2,18) = 14,505; p = 0,002; η² = 0,617; a post hoc teszt szerint az interjúban adatolt gyakoriság különbözött szignifikánsan mind a képsorban adatoltaktól (p = 0,009), mind a visszamondástól (p = 0,012)]. A szószámra vetített gyakoriságokat tekintve három megakadás esetében is szignifikáns volt a különbség a hatévesek által produkált beszédtípusok között: a hezitálások, a töltelékszók és a nyújtások esetében [a hezitálásoknál F(2,18) = 5,764; p = 0,027; η² = 0,390; a post hoc teszt szerint a képsor és a visszamondás között volt szignifikáns a különbség: p = 0,001; a töltelékszók esetében F(2,18) = 6,337; p = 0,010; η² = 0,413; a post hoc teszt szerint az interjú és a képsor között volt szignifikáns a különbség: p = 0,015; a nyújtások esetében F(2,18) = 8,499; p = 0,009; η² = 0,486; a post hoc teszt szerint a képsor és a visszamondás között volt szignifikáns a különbség: p = 0,003].

A tizenhárom éveseknél mindkét mutatót tekintve három megakadástípus mutatott szignifikáns különbséget a beszédtípusok között (ezek ugyanazok voltak, mint a hatéveseknél): a hezitálás, a töltelékszó és a nyújtás [a hezitálások szótagszámra vetített gyakorisága esetében F(2,18)  = 5,279; p = 0,036; η² = 0,370; a post hoc teszt szerint a képsor és a visszamondás között volt szignifikáns a különbség: p = 0,001; hezitálások szószámra vetített gyakorisága esetében F(2,18) = 5,764; p = 0,027; η² = 0,390; a post hoc teszt szerint a képsor és a visszamondás között volt szignifikáns a különbség: p = 0,001; a töltelékszók szótagszámra vetített gyakoriságát tekintve F(2,18) = 5,648; p = 0,015; η² = 0,386; a post hoc teszt szerint az interjú és a képsor között volt szignifikáns a különbség: p = 0,023; a töltelékszók szószámra vetített gyakoriságát tekintve F(2,18) = 6,337; p = 0,010; η² = 0,413; a post hoc teszt szerint az interjú és a képsor között volt szignifikáns a különbség: p = 0,015; a nyújtások szótagszámra vetített esetében F(2,18) = 7,044; p = 0,012; η² = 0,439; a post hoc teszt szerint a képsor és a visszamondás között volt szignifikáns a különbség: p = 0,006; a nyújtások szószámra vetített esetében F(2,18) = 8,499; p = 0,009; η² = 0,486; a post hoc teszt szerint a képsor és a visszamondás között volt szignifikáns a különbség: p = 0,003]. 

 

4. táblázat

Az egyes megakadástípusok gyakorisága 100 szótagra vetítve az életkor és a beszédtípus függvényében

	Interjú		Képsor		Visszamondás
	Átlag (szórás)	Minimum– maximum	Átlag (szórás)	Minimum– maximum	Átlag (szórás)	Minimum– maximum
Hezitálás/100 szótag (db)
6 évesek	2,6 (1,4)	0–4,7	1,6 (1,7)	0–4,0	3,1 (2,7)	0–8,7
9 évesek	3,7 (2,1)	1,3–7,3	3,5 (3,8)	0–12,7	3,7 (2,1)	1,3–7,3
13 évesek	1,7 (2,3)	0–8,0	1,1 (1,5)	0–4,4	2,5 (1,5)	0,7–4,7
Töltelékszó/100 szótag (db)
6 évesek	2,6 (1,8)	0–5,3	0,6 (0,7)	0–2,0	0,5 (0,7)	0–2,0
9 évesek	1,0 (0,8)	0–2,7	0,3 (0,5)	0–1,3	1,0 (0,8)	0–2,7
13 évesek	2,3 (1,7)	0–6,0	0,9 (1,6)	0–5,0	1,1 (1,1)	0–2,7
Nyújtás/100 szótag (db)
6 évesek	0,9 (1,0)	0–2,7	2,2 (1,8)	0–5,3	1,3 (1,1)	0–3,3
9 évesek	2,3 (2,1)	0–7,3	0,8 (1,1)	0–3,3	2,3 (2,1)	0–7,3
13 évesek	1,5 (0,8)	0–3,3	1,3 (1,1)	0–2,7	2,5 (1,2)	0–4,0
Ismétlés/100 szótag (db)
6 évesek	1,1 (1,1)	0–2,7	0,7 (0,6)	0–1,6	1,2 (0,8)	0–2,7
9 évesek	0,5 (0,6)	0–1,3	1,1 (0,6)	0–2,0	0,5 (0,6)	0–1,3
13 évesek	0,5 (0,8)	0–2,0	0,4 (0,7)	0–2,1	0,7 (0,9)	0–2,0
Újraindítás/100 szótag (db)
6 évesek	0,8 (1,0)	0–3,3	0,7 (1,0)	0–2,7	0,7 (0,7)	0–2,0
9 évesek	0,3 (0,3)	0–0,7	0,7 (0,6)	0–1,5	0,3 (0,3)	0–0,7
13 évesek	0,3 (0,4)	0–0,7	0,4 (0,5)	0–1,4	0,5 (0,5)	0–1,3
Szünet a szóban/100 szótag (db)
6 évesek	0,3 (0,5)	0–1,3	0,1 (0,3)	0–0,8	0,3 (0,3)	0–0,7
9 évesek	0	–	0,2	0–0,7	0	–
13 évesek	0,1 (0,2)	0–0,7	0	–	0,1 (0,3)	0–0,7

 

5. táblázat

Az egyes megakadástípusok gyakorisága 100 szóra vetítve az életkor és a beszédtípus függvényében

 

	Interjú		Képsor		Visszamondás
	Átlag (szórás)	Minimum– maximum	Átlag (szórás)	Minimum– maximum	Átlag (szórás)	Minimum– maximum
Hezitálás/100 szó (db)
6 évesek	4,9 (2,7)	0–8,6	2,9 (3,0)	0–7,8	5,8 (5,1)	0–17,1
9 évesek	7,0 (3,9)	2,4–14,5	6,6 (7,2)	0–23,8	7,0 (3,9)	2,4–14,5
13 évesek	3,5 (4,7)	0–16,4	2,0 (2,5)	0–7,5	5,0 (2,9)	1,3–9,2
Töltelékszó/100 szó (db)
6 évesek	4,8 (3,3)	0–9,3	1,0 (1,3)	0–3,3	0,9 (1,4)	0–3,9
9 évesek	1,9 (1,6)	0–4,9	0,6 (0,9)	0–2,6	1,9 (1,6)	0–4,9
13 évesek	4,3 (2,9)	0–10,6	1,5 (2,8)	0–8,8	2,0 (2,1)	0–5,3
Nyújtás/100 szó (db)
6 évesek	1,8 (2,0)	0–5,2	4,0 (3,2)	0–8,9	2,4 (2,1)	0–6,3
9 évesek	4,5 (4,0)	0–14,3	1,5 (2,0)	0–6,3	4,5 (4,0)	0–14,3
13 évesek	2,9 (1,8)	0–6,8	2,3 (2,0)	0–4,9	5,0 (2,3)	0–8,3
Ismétlés/100 szó (db)
6 évesek	1,9 (1,8)	0–4,8	1,3 (1,1)	0–2,8	2,2 (1,4)	0–4,5
9 évesek	0,9 (1,2)	0–2,6	2,0 (1,2)	0–3,7	0,9 (1,2)	0–2,6
13 évesek	0,8 (1,4)	0–3,5	0,7 (1,3)	0–3,8	1,4 (1,6)	0–3,8
Újraindítás/100 szó (db)
6 évesek	1,4 (1,8)	0–5,7	1,3 (1,9)	0–5,2	1,3 (1,3)	0–3,5
9 évesek	0,5 (0,7)	0–1,7	1,3 (1,1)	0–2,7	0,5 (0,7)	0–1,7
13 évesek	0,6 (0,7)	0–1,5	0,7 (0,9)	0–2,7	0,9 (1,1)	0–2,5
Szünet a szóban/100 szó (db)
6 évesek	0,5 (0,9)	0–2,6	0,3 (0,6)	0–1,5	0,5 (0,7)	0–1,4
9 évesek	0	–	0,4 (0,6)	0–1,4	0	–
13 évesek	0,1 (0,4)	0–1,4	0	–	0,3 (0,6)	0–1,4

 

Az eredmények tehát a következőképpen foglalhatók össze:

1. A beszédtípus nagyobb hatással volt a megakadások gyakoriságára, mint az életkor (több megakadástípusra volt szignifikáns hatással, illetve az értékei is erről tanúskodnak).

2. Az összes megakadást tekintve csak a tizenhárom éveseknél volt szignifikáns különbség a beszédtípusok között, és csak a képsor elmesélését, valamint a történet-visszamondást összevetve.

3. A beszédtípus a három leggyakoribb megakadástípus előfordulását befolyásolta szignifikánsan: a hezitálásét, a töltelékszóét és a nyújtásét.

4. A képsor elmesélése és a visszamondás különbözött a legtöbb paraméterben: az összes megakadás, a hezitálások és a nyújtások gyakoriságában.

5. Az interjú a töltelékszók gyakoriságában különbözött szignifikánsan a másik két beszédtípustól.

6. Az összes megakadást tekintve az életkori csoportok között nem volt szignifikáns különbség.

7. A beszédtípusok csak a hat- és a tizenhárom évesek csoportjában mutattak szignifikáns különbséget.

8. A gyakoriság mértékegysége meghatározó volt a statisztikai eredmények szempontjából.

Következtetések 

A tanulmány hat-, kilenc- és tizenhárom éves gyermekek megakadásainak gyakoriságát vizsgálta három beszédtípusban. Arra kereste a választ, hogy egyrészt az életkor előrehaladtával hogyan változik a megakadások gyakorisága, másrészt hogy a különböző beszédtípusok hogyan befolyásolják a gyakorisági értékeket és a megjelenő megakadások típusait. Bár összességében harminc gyermek vett részt a kutatásban, egy-egy életkori csoportban tíz-tíz fő szerepelt. Emiatt az eredmények csak korlátozottan érvényesek. Ugyanakkor – mivel tipikus fejlődésű gyermekeket vizsgáltam – az eredményekből levonhatók a további gyermeknyelvi vizsgálatok és a gyakorlat számára is hasznos következtetések.

Az életkorra vonatkozó első hipotézis nem igazolódott – egyik beszédtípusban sem volt szignifikáns különbség az összes megakadás gyakoriságában a három adatközlői csoport között. Az életkor szerepe csak a nyújtások esetében lett meghatározó, és csak egyetlen beszédtípusban, a tartalom-visszamondásban: az életkor előrehaladtával nőtt a gyakoriság. Ennek az eredménynek több dolog is állhat a hátterében, a legvalószínűbb okként a gyermekek közötti egyéni különbségek feltételezhetők.

A felnőttek beszédéhez viszonyítva (például Gósy 2003) váratlan eredmény volt, hogy nem minden esetben a hezitálás lett a legnagyobb arányban előforduló megakadástípus, hanem a nyújtás. Ez megerősíti Deme és Markó (2013) eredményét, amely szerint a gyermekeknél kétszer gyakoribbak a nyújtások, mint a felnőtteknél. A megakadástípusok arányait és gyakoriságát illetően – az interjút kivéve – jellegzetes volt, hogy az életkor előrehaladtával nőtt a töltelékszók előfordulása. Ennek hátterében az állhat, hogy amint a hezitálást is tanuljuk az anyanyelv-elsajátítás során, úgy azt is meg kell tanulnunk, hogy mely szavakat hogyan használhatunk a bizonytalanságokat feloldó, a tervezésre időt hagyó eszközként. Egy korábbi vizsgálatban, amelyben a diskurzusjelölőket – köztük a bizonytalanságot jelölőket – elemeztem különböző életkorokban, az derült ki, hogy a 9–10 éves iskolásoknál mintegy fele olyan gyakran fordultak elő, mint a felnőtteknél (Bóna 2014a). Ez visszavezethető arra is, hogy bár 8–9 éves korra kialakul a pragmatikai kompetencia, még 9 és 13 éves kor között is fejlődik (Balázs 2010).

A második hipotézis, amely a beszédtípusok hatására vonatkozott, igazolódott: az összes megakadás gyakoriságát tekintve valóban csak a tizenhárom éveseknél volt szignifikáns különbség a beszédtípusok között. Ez azt jelenti, hogy a két fiatalabb korcsoport számára mindegyik beszédfeladat hasonló beszédtervezési nehézséget jelentett; és tendenciaszerűen a megakadások gyakoriságában is igazolódott az a korábbi megállapítás (Bóna 2014b), hogy ezekben az életkorokban még nagy kihívást jelent a kötetlen, saját életről, szokásokról való mesélés. Ezzel szemben a tizenhárom évesek számára a történet visszamondása jelentette a legnagyobb kihívást, valószínűleg ők a másik két csoportnál jobban törekedtek a történet minél pontosabb visszamondására. Ezt egy következő kutatásban fogom megvizsgálni. Mindegyik életkori csoportra igazolódott, hogy a képsorozat segítségével történő történetmondás megkönnyíti, folyamatosabbá teszi a beszédet.

A harmadik hipotézis is igazolódott: a beszédtípus meghatározza az egyes megakadástípusok megjelenésének az arányát, gyakoriságát; ez különösen a három leggyakoribb megakadásra, a hezitálásra, a töltelékszókra és a nyújtásra igaz.

A vizsgálat eredményei egy fontos módszertani problémára is felhívják a figyelmet: a gyakoriság mértékegységének a megadására. Különbség volt ugyanis abban, hogy 100 szóra vagy 100 szótagra történt-e a gyakorisági mutatók kiszámítása. A nemzetközi szakirodalom mindkét módszert alkalmazza, a tanulmányban a más szerzők adataival való összevethetőség kedvéért adtam meg mindkét módon a gyakorisági értékeket. A szótagszámra való számítást ugyan indokolja az, hogy a beszéd egy folyamatos akusztikai jel, amelyben a szavak nem különülnek el akusztikailag egymástól; mégis feltételezhető, hogy a szószámra vetített gyakoriságot érdemes a későbbiekben elemezni. A beszéd létrehozásakor ugyanis szavakat hívunk elő, és nyelvtani szerkezeteket tervezünk meg, nem pedig szótagokat – így az előhívandó szavak és szerkezetek száma jobban meghatározza a beszédtervezési folyamatokat, mint a szótagoké.

A kísérletből pedagógiai tanulságok is levonhatók: a tanároknak érdemes odafigyelni arra, hogy minél többet késztessék a kisiskolás gyermekeket ismert szövegek elmondására, a tanultak visszamondására, vagy inspirálják őket képek segítségével az önálló szövegalkotásra. Ezáltal az alsó tagozatosok spontán beszédében csökkenhetnek a bizonytalansági megakadások, és stabilabbá válhatnak a beszédtervezési működések, könnyebbé válhat a mentális lexikonban való tájékozódás. Ha a gyermekek gyakorlottá válnak az irányított spontán beszéd megalkotásában, és képesek hosszabb összefüggő szövegek megalkotására, akkor valószínűleg a társalgás során a valódi, kötetlen spontán beszéd létrehozása is könnyebbé válik a számukra.

 

Irodalom

 

Balázs Patrícia 2010. A pragmatikai kompetencia fejlődésének vizsgálata kisiskolások körében. Anyanyelv-pedagógia 1. http://www.anyanyelv-pedagogia.hu/cikkek.php?id=243 (2015. február 12.)

Bóna, Judit 2012. Linguistic-Phonetic characteristics of cluttering across different speaking styles: A pilot study from Hungarian. Poznań Studies in Contemporary Linguistics 48(2): 203–222.

Bóna Judit 2013. A beszédszünetek fonetikai sajátosságai a beszédtípus függvényében. Beszédkutatás 2013. 60–75.

Bóna Judit 2014a. Az életkor, a nem és a beszédtípus hatása a diskurzusjelölők használatára. In: Havas Ferenc – Horváth Katalin – Kugler Nóra – Vladár Zsuzsa (szerk.) Nyelvben a világ: Tanulmányok Ladányi Mária tiszteletére. Tinta Könyvkiadó. Budapest. 388–397.

Bóna Judit 2014b. Kisiskolások spontán beszédének temporális sajátosságai különböző beszédtípusokban. In: Bátyi Szilvia – Navracsics Judit – Vígh-Szabó Melinda (szerk.) Nyelvelsajátítási, nyelvtanulási és beszédkutatások. Pszicholingvisztikai tanulmányok IV. Gondolat Kiadó – Pannon Egyetem MFTK. Budapest – Veszprém. 79–89.

Bóna Judit 2014c. Megakadásjelenségek az életkor, a nem és a beszédtípus függvényében. Beszédkutatás 2014. 123–143.

Bóna Judit – Imre Angéla – Markó Alexandra – Váradi Viola – Gósy Mária 2014. GABI – Gyermeknyelvi beszédadatbázis és információtár. Beszédkutatás 2014. 246–251.

Bortfeld, Heather – Leon, Silvia D. – Bloom, Jonathan E. – Schober, Michael F. – Brennan, Susan E. 2001. Disfluency rates in conversation: efects of age, relationship, topic, role, and gender. Language and Speech 44(2): 123–147.

Deme, Andrea – Markó, Alexandra 2013. Lengthenings and filled pauses in Hungarian adults’ and children’s speech. In: Ecklund, Robert (ed.) Proceedings of DiSS 2013, The 6th Workshop on Disfluency in Spontaneous Speech. KTH Royal Institute of Technology. Stockholm. 21–24.

Duchin, Sandra W. – Mysak, Edward D. 1987. Disfluency and rate characteristics of young adult, middle-aged, and older males. Journal of Communication Disorders 20: 245–257.

Gósy Mária 2003. A spontán beszédben előforduló megakadásjelenségek gyakorisága és összefüggései. Magyar Nyelvőr. 257–277.

Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó. Budapest.

Gósy, Mária – Bóna, Judit 2012. A case study on the effect of discourse type on fluency level in stuttering. The Phonetician 103/104(1–2): 57–76.

Gósy Mária – Bóna Judit – Gráczi Tekla Etelka – Gyarmathy Dorottya – Horváth Viktória – Imre Angéla – Markó Alexandra – Neuberger Tilda (szerk.) 2009. „Nyelvbotlás”-korpusz. 6. rész. Beszédkutatás 2009. 257–267.

Gósy Mária – Horváth Viktória 2009. Hogyan tükrözi a kiejtés a nyelvi funkció változását? In Keszler Borbála – Tátrai Szilárd (szerk.) Diskurzus a grammatikában – grammatika a diskurzusban. Tinta Könyvkiadó. Budapest. 37–45.

Gyarmathy Dorottya 2009. A beszélő bizonytalanságának jelzései: ismétlések és újraindítások. Beszédkutatás 2009. 196–216.

Horváth Viktória 2006. A spontán beszéd és a beszédfeldolgozás összefüggései gyerekeknél. Beszédkutatás 2006. 134–146.

Horváth Viktória 2007. Vannak-e „női” és „férfi” megakadásjelenségek a spontán beszédben? Magyar Nyelvőr. 315–323.

Horváth Viktória 2014. Hezitációs jelenségek a magyar beszédben. ELTE Eötvös Kiadó. Budapest.

Imre Angéla – Horváth Viktória 2010. A diszlexiások spontán beszédéről. Anyanyelv-pedagógia 1. http://www.anyanyelv-pedagogia.hu/cikkek.php?id=236 (2015. április 29.)

Imre Angéla – Menyhárt Krisztina 2014. Különböző műfajú szövegek temporális sajátosságai mai és 60 évvel ezelőtti gyermek beszélőknél. Anyanyelv-pedagógia 1. http://www.anyanyelv-pedagogia.hu/cikkek.php?id=496 (2014. december 11.)

Juhász Ágnes – Bittera Tiborné 1995. Képanyag a megkésett/akadályozott beszéd- és nyelvi fejlesztéshez. Logopédia Kiadó. Budapest.

Juncos-Rabadán, Onésimo – Pereiro, Arturo X. – Rodríguez, Maria Soledad 2005. Narrative speech in aging: Quantity, information content, and cohesion. Brain and Language 95: 423–434.

Laczkó Mária 2010. Megakadásjelenségek a spontán és a szónoki beszédben. Beszédkutatás 2010. 184–198.

Markó Alexandra 2004. Megakadások vizsgálata különféle monologikus szövegekben. Beszédkutatás 2004. 209–222.

Markó Alexandra 2014. A beszéd temporális szerkezete a beszédmód és a beszédhelyzet függvényében. In Bátyi Szilvia – Navracsics Judit – Vígh-Szabó Melinda (szerk.) Nyelvelsajátítási-, nyelvtanulási- és beszédkutatások. Pszicholingvisztikai tanulmányok IV. Gondolat Kiadó – Pannon Egyetem MFTK. Budapest–Veszprém. 33–45.

Mátyus Kinga – Orosz György 2014. MONYEK – Morfológiailag egyértelműsített óvodai nyelvi korpusz. Beszédkutatás 2014. 237–245.

Menyhárt Krisztina 2003. A spontán beszéd megakadásjelenségei az életkor függvényében. In: Hunyady László (szerk.) Kísérleti fonetika – laboratóriumi fonológia a gyakorlatban. Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója. Debrecen. 125–138.

Neuberger Tilda 2014. A spontán beszéd sajátosságai gyermekkorban. Beszéd – Kutatás – Alkalmazás 4. ELTE Eötvös Kiadó. Budapest.

Ramig, Lorraine A. 1983. Effects of physiological aging on speaking and reading rates. Journal of Communication Disorders 16: 217–226.

Roberts, Partricia M. – Meltzer, Ann – Wilding, Joanne 2009. Disfluencies in non-stuttering adults across sample lengths and topics. Journal of Communication Disorders 42: 414–427.

Shriberg, Elizabeth 2001. To’errrr’ is human: ecology and acoustics of speech disfluencies. Journal of the International Phonetic Association 31(1): 153–169.

Szabó Kalliopé 2008. Megakadásjelenségek nyolcévesek spontán beszédében. Anyanyelv-pedagógia 2. http://www.anyanyelv-pedagogia.hu/cikkek.php?id=56 (2015. április 22.)

Ulatowska, Hanna K. – Hayashi, Mari M. – Cannito, Michael P. – Flemig, Susan G. 1986. Disruption of reference in aging. Brain and Language 28: 24–41.

Van Zaalen-op ’t Hof, Yvonne – Wijnen, Frank – De Jonckere, Philippe H. 2009. Differential diagnostic characteristics between cluttering and stuttering. Journal of Fluency Disorders 34(3): 137–154.

Váradi Viola 2010. A felolvasás és a spontán beszéd temporális sajátosságainak összehasonlítása. Beszédkutatás 2010. 100–109.

 

Bóna, Judit

6–13-year old children’s disfluencies in different speech tasks

 

Occurrence of disfluencies in speech is influenced by several factors like the speaker’s age and the speech task. The present paper analyses the frequency of disfluencies of 6-13-year old children in case of three speech tasks: interview, story-telling about pictures, and narrative recall. Unlike previous studies, this one focuses on the effect of speech tasks (such as speech tasks that require different planning), and the different speech tasks are not exclusively regarded as methods to elicit longer texts. According to the results there is no significant difference between the age groups, but there is significant difference between the speech tasks only in case of the 13-year-old group. The results show which speech task is easier for the children to produce at what age, and what language planning problems they have while speaking.

Az írás szerzőjéről

   

Oldaltérkép                     Szerzőink figyelmébe                     © Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2008–