Naptár

2023. április 27–29..

AHEA – American Hungarian Educators Association

 

Tovább...

 

Nemzeti Kulturális Alap


Magyar Nyelvtudományi Társaság


Magyar Nyelvtudományi Társaság Magyartanári Tagozat


Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Szakmódszertani Központ


Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ

Sebő József

Tanárjelöltek között

 

 

Tisztelt Szerkesztőség, kedves Olvasók!

 

Pedagógusberkekben gyakran hangoztatott vélemény, hogy a tanárjelöltek felkészítése nem kellően gyakorlatorientált. Sokszor elhangzik érvként, hogy a szakmát, a hivatást igazán a gyakorlatban lehet megtanulni. Ám sajnos a jelenlegi rendszerben a hallgatók a diploma átvétele előtt keveset tanítanak. Mások szerint a pedagóguspályára születni kell, de még ilyenkor is hosszú évek alatt kristályosodik ki az ehhez szükséges személyiség.

A gyakorlat fontosságát elméletben szinte minden érintett elfogadja, de amikor az erre fordítandó pénzekről döntenek, akkor más vélemények is megfogalmazódnak: Minek azt tanítani, hogyan mosolyogjunk a gyerekre? Mi lehet a megoldás? Első lépésként például az, hogy alaposabb alkalmassági vizsgán kellene megmérettetniük a pedagóguspályára készülőknek (sokunk reményei szerint ebben hoznak némi változást a bolognai rendszer tanári mesterszakának felvételi vizsgái). Fontos lenne, hogy ne kerüljenek a pályára beszédhibás, zárt szájjal beszélő jelöltek, vagy ne fordulhasson elő, hogy a későbbiekben egy alsós kisdiák azért jelentkezik, mert a tanító bácsi a mohácsi vészt két nagybetűvel írta a táblára, holott a tankönyvi olvasmány címében csupa kicsivel szerepel. Természetesen az ellenkezőjére, a már pedagógusjelöltként is nagyon lelkesen és rátermetten tanítókra úgyszintén akad példa. Ők azok, akik valóban a pályára születtek.

Tapasztalataim szerint a kistanárok egyik fő problémája a kommunikációs kultúra hiányossága, a kellőképpen ki nem művelt tanári beszéd és a kevésbé hatékony nem verbális kommunikáció. A gyakorlaton ugyanis ki kell állni a tanulók elé, tartani kell velük a szemkontaktust, mosolyogni kell rájuk, fegyelmezni kell őket. A gyakorlótanítások bírálatakor gyakran elhangzik, hogy a jelölt egész órán egy helyben állt, mindvégig a hajával játszott, nem nézett a diákok szemébe, alig szólított meg valakit, végig azonos hangmagasságon, monoton beszéddel leadta az anyagot, negyvenötször okéval nyugtázta a diákok hozzászólásait. Ráadásul a kiosztott feladatlapokon helyesírási hibák éktelenkedtek, a táblai vázlat pedig olvashatatlan és áttekinthetetlen volt. Jól tudjuk, hogy a tárgyi vagy a logikai tévedések könnyebben javíthatók. A kommunikációs kultúra fogyatékosságai azonban csak hosszabb távon orvosolhatók. Ezzel meg is érkeztünk az egyik legfőbb problémához: a túlzott ismeret-központúsághoz, amelynek egyenes következménye többek között a kifejezőkészség hiánya, a hadaró beszéd és a pánik, amely például akkor éri el az embert, ha meg kell írnia egy kérvényt vagy egy önéletrajzot.

A veszprémi Padányi Biró Márton Római Katolikus Gimnázium, Általános Iskola és Egészségügyi Szakközépiskola 1999 óta a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola gyakorlóiskolájaként működik. Feladatköre azóta jelentősen bővült, hiszen a főiskola és a Pannon Egyetem időközben ekvivalenciaszerződést kötött a vizsgatárgyak kölcsönös elfogadásáról, valamint az áthallgatásról. Ennek értelmében az egyetemi hallgatók a főiskola gyakorlóiskoláját is látogathatják, sőt esetenként az ország más felsőoktatási intézményeiből is érkeznek hozzánk hospitálók, például a Pázmányról, a szegedi egyetemről, a szombathelyi tanárképző főiskoláról, a győri és az esztergomi tanítóképzőből. A felsőoktatási intézmények diákjai az illetékes tanszékek által kidolgozott képzési és követelményrendszer alapján végzik gyakorlóiskolai munkájukat. A Padányiban az elmúlt években angol, etika, francia, hittan, kémia, magyar, német és számítástechnika szakos hospitálásokra, valamint gyakorló- és zárótanításokra került sor. Ezekre az alkalmakra meghívjuk a főiskola és az egyetem szakmódszertanosait is. Többségükkel rendkívül szoros, szinte napi kapcsolatot sikerült kiépítenünk.

A kreditrendszer sok gondot okoz számunkra, hiszen a hallgató maga állítja össze az órarendjét, így szinte mindenki más és más időpontban tud részt venni az iskolai gyakorlaton. Az időpontok egyeztetése néha matematikai feladványnak tűnik. A veszprémi főiskolások és egyetemisták a hospitálásokon a tanári asztal másik oldaláról szemlélve ismerkednek az iskola világával. Ez kezdetben némi zavart okozhat. A hozzáállásból sok mindenre lehet következtetni. Van olyan hallgató, aki mobilozik a pad alatt, van olyan, aki súg a diákoknak, és van olyan is, aki túlteljesíti az előírt időt, szorgalmasan jegyzetel, nem tud elszakadni a mentorától, kifogyhatatlan a kérdésekből, és a gyakorlóiskolában eltöltött időt – rácsodálkozva egy különleges világra – élete nagy élményeként könyveli el. Más még tollat sem hoz, és a bemutatóórát követő szünetben megszökik a megbeszélés elől. Némelyek messze elkerülik a gyakorlóiskolát, hiszen a felsőbb évesektől már tudják: itt valóban le kell tölteni az előírt időt.

A hallgatók megfigyelési szempontsorral, illetve megoldandó feladatokkal érkeznek. Az első órák rendszerint az iskola általános bemutatásával kezdődnek, majd megismerkednek a pedagógiai programmal, az iskola működési rendjével és feladataival. Ezt követően óralátogatásokra kerül sor, elsősorban a humán szférából. Ezek előtt és után óramegbeszéléseket tartunk. Célunk a felfedeztető tanulás, az órákon látott módszertani fogások megvitatása, továbbgondolása, az alternatívák fölvázolása. A választható foglalkozások körébe természetesen beletartoznak az osztályfőnöki teendők, a tanulói öntevékenység formái, az iskolai dokumentumok elkészítése, egy adott osztály munkájának folyamatos nyomon követése, valamint a napközis foglalkozások, az iskolai ünnepségek, sőt a differenciálás, a csoportos munka lehetőségei és a szakköri foglalkozások, a tanórán kívüli feladatok is. Külön színt jelentenek az iskola vezetőivel, a szaktanárokkal, a szociálpedagógussal készítendő interjúk. A szociológiai és a szociometriai vizsgálatok rendszerint mélyen elgondolkodtatják a pedagóguspályára készülő jelölteket. Az iskolai gyakorlatok sokszor önmagukkal való szembenézésre késztetik a hallgatókat: mennyire vagyok alkalmas a pályára; tudok-e fegyelmezni; érdekes, színes egyéniség vagyok-e; mennyire tudok egyszerre többfelé figyelni? Sokan elhűlnek a pedagógusra nehezedő feladatok sokféleségétől. Előfordult már, hogy a jelölt, képességeit összevetve a kívánalmakkal, a pályaelhagyás mellett döntött, és ezt nyíltan be is vallotta. De nem mindenki tart az önismeretnek ennyire magas fokán. Régi dilemma: ki és hogyan mondja meg a hallgatónak, ha nem alkalmas a pályára?

A gyakorlóiskolai munkában legfőbb célunk a tanári kompetenciák fejlesztése, az elmélet és a gyakorlat közelítése, valamint a reflexióra képes tanáregyéniség formálása. A nálunk gyakorló diákok számos esetben még mindig az előadó tanár típusát testesítik meg. Néha vizsgatanításon is előfordul, hogy negyvenöt percből negyvenet a pedagógus ural, mintegy hangfüggönyt bocsátva maga és a diákok közé. Természetesen tudjuk, hogy a vizsgabizottság láttán a tanulók gyakran megszeppennek, és még a máskor aktívak sem jelentkeznek. Egyes jelöltek ilyenkor görcsösen kapaszkodnak az óravázlatba, abból másolják a táblára írandó szöveget. Ebben a helyzetben sokan átérzik, hogy szaktárgyi tudásuk csak egyik része a hivatásnak, s a jó tanárnak mindemellett gazdag módszertani eszköztárral kell rendelkeznie.

Hallgatóinkat igyekszünk arra serkenteni, hogy mondjanak le a hagyományos ismeretközlő szerepről; a pedagógus nem tölcsér, hanem vadakat terelő juhász, aki tudja, merre kell vennie az irányt ahhoz, hogy a rábízottai gyarapodjanak, bár az egyéni utakat nem rajzolhatja meg. Nem beszélve arról, hogy nekünk is van mit tanulnunk, azaz ezen a pályán elengedhetetlen az önreflexió: önmagunk és a tanárjelöltek, sőt a kisdiákok diskurzusa, az alkotó párbeszédben megnyilvánuló kölcsönös csiszolódás. Azt szeretnénk, ha az oktatás célja nem a tanítás, hanem a tanulás lenne, ha nem az ismeretek mennyisége minősítene bennünket, hanem készségeink, képességeink működése.

Úgy vélem, hogy a tanárjelöltek felkészítésében hangsúlyozottan kell jelen lennie a gyakorlóiskolai munkának. Hiába azonban a törvényi szöveg, ha felelős vezetők gyakran a pénzhiányra hivatkoznak. A megoldást elsősorban a gyakorlóiskolai rendszer kiterjesztése és az ott eltöltendő idő növelése jelentheti. Ilyen értelemben üdvözöljük a bolognai rendszer új típusú – ma még tapasztalatokkal alá nem támasztható – szakmai gyakorlatát. A Padányi esetében a távlati cél egy tanárképző stúdió kialakítása lehet, amelyben jelen van a korszerű média, és amelyben kitüntetett szerephez jut a kommunikációs kultúra. Természetesen nekünk, jelöltekkel foglalkozóknak is folyvást tanulnunk kell, ezért kívánatos lenne a mentorképzés kiterjesztése és a gyakorlóiskolai tanárok továbbképzése, valamint szakmai fórumokra való invitálása.

 

                                                         Üdvözlettel:

 

Veszprém, 2010. május 3.

 

                                                                                             Sebő József

                                                                                       mentor, koordinátor

                                                                              magyar–szociológia szakos tanár

Sebő, József: Among teaching assistants

 

Az írás szerzőjéről

 

Vissza az oldal tetejére

Vissza a 2010. 2. szám tartalomjegyzékéhez

Oldaltérkép                     Szerzőink figyelmébe                     © Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2008–