Naptár

Nádor Orsolya

Szépe Györgyről – Szépe Györgytől – Szépe Györgynek

Búcsúzóul

(1931–2012)
 

(Fotó: Tóth Szergej)

Nyelvésznemzedékek köszönhetik pályájukat Szépe György professzor úrnak, aki hosszú betegség után 2012. szeptember 12-én hunyt el Budapesten. A Nyelvtudományi Intézet honlapján és a Pécsi Tudományegyetem Signum csoportjának fórumán számos személyes hangvételű és a Tanár Úr tudományos szerepét középpontba helyező visszaemlékezés jelent meg. Ezeket végigolvasva egy sokoldalú nyelvtudós, művelt, több nyelvben és kultúrában, sok nemzetközi munkacsoportban is otthonosan mozgó tudományszervező, a tanítványait önzetlenül segítő tanár alakja rajzolódik ki.

Szépe György minden területét jól ismerte, és sok ágát művelte is mind az általános, mind az alkalmazott nyelvészetnek, mind pedig a nyelvtudomány történetének. Hitte, vallotta és hirdette ezek összetartozását, és tanítványaitól is elvárta, hogy az emberiség kincsét, a nyelvet a maga teljességében akarják megismerni. Diáknemzedékek adták át egymásnak a történeteket arról, hogy mi mindent tudott, hányféle területen volt tájékozott, ki mindenkit ismert személyesen. (Akit lehetett, meg is hívott vendég előadónak a pécsi egyetemre.) Elég csak a születésnapjaira összeállított kötetekbe belelapozni, kik írtak neki köszöntésül tanulmányokat, és hányféle területről – merthogy a hazai és külföldi kollégák, tanítványok serege öt vaskos kötetet is megtöltött a 65., a 70. és végül a 80. születésnapja alkalmából. Először Terts István szerkesztésében a kétkötetes Nyelv, nyelvész, társadalom (1996) jelent meg, majd közvetlen pécsi kollégái, Andor József, Szűcs Tibor és Terts István állítottak össze egy 1403 oldalas emlékkönyvet Színes eszmék nem alszanak… címmel (2001), végül 2011-ben Kárpáti Eszter, Nádor Orsolya és Szűcs Tibor a – Szépe György ötlete nyomán létrejött – Hungarológia Évkönyv 12. kötetének több mint harminc írásával köszöntötték a nyolcvanéves Mestert.

Az Anyanyelv-pedagógia virtuális lapjain búcsúzóul azokból a ma is tanulságos gondolataiból válogatunk, amelyeket esetenként évtizedekkel ezelőtt fogalmazott meg az anyanyelvről, az oktatásról, a nyelvpolitika anyanyelvi vonatkozásairól. E rövid emlékezés alkalmával három nagyobb témakörből idézzük fel a Tanár úr gondolatait: anyanyelv-pedagógiai, majd nyelvpolitikai, végül a kisebbségi anyanyelvvel kapcsolatos írásainak a tükrében.

Az oktatási rendszer és az anyanyelv

Közel negyven évvel ezelőtt jelent meg Szépe György szerkesztésében Az anyanyelvi oktatás korszerűsítéséért című kötet (1974), amelyet rövidesen – ma már szinte elképzelhetetlen módon – egy második kiadás (1979) követett, majd 1981-ben a boltokba került a folytatás is Az anyanyelvi oktatás korszerűsítésének változatai címmel. Nyelvészek és más tudományterületek (matematika, pszichológia, irodalomtudomány, filozófia, zenetudomány, műszaki tudományok) képviselői mondták el véleményüket arról, hogy hol és hogyan kellene változtatni az anyanyelvi kultúra közvetítésén annak érdekében, hogy a magyar nyelvközösség tagjai fokozatosan a legszélesebb nyelvi kompetenciák birtokába juthassanak szóban és írásban, általános és szaknyelvi megnyilatkozásaik területén egyaránt. A háttérben a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai és Alkalmazott Nyelvészeti Munkabizottságának csoportja dolgozott Szende Aladár vezetésével. Ennek a nyelvstratégiai munkacsoportnak a tagja volt Hernádi Sándorral, Takács Etellel és Temesi Mihállyal együtt Szépe György is. Ma is tanulságosak a szerkesztői előszóban olvasható gondolatok az anyanyelvi nevelésnek az oktatási folyamat egészében betöltött kulcsszerepéről, az iskolai mindennapok gyakorlatára lefordítva arról, hogy az anyanyelvi nevelés nem kizárólag a magyartanár feladata: „Az anyanyelvi oktatás nem vita tárgya. Ennek nemcsak az az oka, hogy a nyelvnek sajátos: nagyon sokféle módon a személyiségbe, a műveltségbe gyökerező jellege van. Fontosabb ennél az, hogy maga az anyanyelv is koordináló, sőt bizonyos fokig integráló eszköz az oktatás és a nevelés egészében. Minden tantárgynak – akár külön-külön tanítják, akár többet egybehangolva – szükségszerűen van nyelvi vonatkozása. Ez nem szorítkozik a szakszókincsre és fordulatokra. A megismerés és a gyakorlat minden területének megvan a saját szövegtípusa, amelyet a tanulónak meg kell tanulni megérteni és alkalomadtán felhasználni más szövegek megalkotására” (1979: 6).

A bevezető gondolatmenete a köznyelvi és a szaknyelvi változatok összefüggéseivel folytatódik, majd Szépe rátér az anyanyelvi nevelés társadalmi szerepének felvázolására. Ma is érvényes és feltétel nélkül elfogadható állításai szerint: 1) a nyelvi képességfejlesztéssel áthidalható a társadalmi egyenlőtlenség (1973-ban írja ezt!), valamint 2) mindenkinek lehetővé kell tenni az „államnyelv magas szintű (köznyelvi, irodalmi nyelvi)” változatának elsajátítását, ugyanakkor a „megtanítás nem azt jelenti, hogy ki kell irtani azt a nyelvi változatot, amelyet a tanuló otthonából, utcájából, falujából vagy általában szűkebb környezetéből hozott” (1979: 8). Ez utóbbi sajnos nem valósult meg azóta sem maradéktalanul, egy-egy nyelvváltozat stigmatizációja még ma is okozhat beszélőjének iskolai kudarcokat, majd felnőttként társadalmi hátrányokat, habár Szépe tanár úr nemcsak elméletben, hanem tanári gyakorlatában is mindig a nyelvváltozatok tiszteletére, értékük felismerésére nevelte tanítványait.

A kötetben közölt stratégiai terv (1979: 15–35) a munkacsoport közös, a felkért szakértők gondolatait is integráló írás, így – az öt szerző munkássága alapján – csak sejteni lehet, hogy az alábbi gondolatokat az anyanyelvi kultúra fejlesztése érdekében széles körű tudományos összefogást szorgalmazó Szépe György fogalmazta meg: „az anyanyelv – bár elsősorban a nyelvtudomány vizsgálati területe – egyrészt az egész beszélő társadalom egyetemes ügye, másrészt számos egyéb tudományszaknak és a tudományszakok határán újabban kialakult tudományágnak (pszichológiai nyelvészet, szociolingvisztika) kutatási területévé vált. Ennélfogva az utóbbi időben igen megnőtt a nyelvre – és így az anyanyelvi képzésre – vonatkozó társadalmi és tudományos illetékesség köre. Ennek megfelelően egy tantervi elgondolás csak igen széles interdiszciplináris bázis alapján alkotható meg” (1979: 17–18).

A hetvenes évek azonban még nem a gyors változás évei voltak, a nyelvi kompetencia és a társadalmi egyenlőtlenség még nem volt mindennapos téma a pedagógiai, de szűkebben még az átlagos magyartanári körökben sem. Csak jóval később, a rendszerváltáshoz közeledve, a szociolingvisztika és a társadalmi kérdések iránti érdeklődés térhódításának köszönhetően jutott el a tudósok üzenete a szélesebb közvéleményhez, és jelent meg a kommunikatív kompetenciát középpontba állító tankönyvekben.

A nyelvpolitika és az anyanyelv

Szépe György neve itthon és külföldön talán a legszorosabban a nyelvpolitikával és a nyelvi jogokkal fonódik össze. Ő volt, aki meghonosította a diszciplínát mint egyetemi stúdiumot, és a téma iránt érdeklődő tanítványai számára megteremtette a legmagasabb szintű kutatás lehetőségét, ezzel egy időben pedig azon munkálkodott, hogy a magyarországi nyelvtudománnyal fenntartások nélkül elfogadtassa a nyelvpolitikai tárgyú doktori értekezéseket.

Nyelvpolitikai és nyelvi jogi írásaiban mindig az anyanyelv volt a kiindulási, illetve a viszonyítási pont. A Magyar Nyelv 1985. évi 3. számában Anyanyelv, nyelvi politika, oktatás címmel megjelent tanulmánya ezzel a mondattal kezdődik: „Az anyanyelv az európai kultúra metaforája” (1985: 267). Mivel a nyelvpolitika mindig az éppen célkeresztbe állított nyelveket anya- vagy idegen nyelvként használókra vonatkozik, először azt tisztázza, mit is jelent az anyanyelv. Későbbi tanulmányaiban az „európai kultúra” gondolatot is kifejti, és történetileg vezeti végig, hogyan alakult ki a nyelvet középpontba állító identitás Európában, és milyen következményekkel járt az államnyelvnek tulajdonított szerep a nyelvek egyenlőtlenségének a létrejöttében. Ezúttal azonban nem a meghatározásokat kell kiemelni, hanem a csak fehér és fekete kategóriákban gondolkodókat meghökkentő, tipikus Szépe-féle kérdéseket: „mi a helyzet az árva gyermekek esetében, vagy azoknak az esetében, akik valamilyen oknál fogva nem az anyjuktól »tanulták« az első nyelvüket”; „Lehet valakinek két vagy több anyanyelve?” (1985: 267). Felhívja a figyelmet arra, hogy a gyermeket senki sem szokta megkérdezni az anyanyelve felől, a népszámlálási kérdezőbiztosok is „bemondás” alapján, nem pedig valamilyen kitöltött teszt alapján sorolják ehhez vagy ahhoz a nyelvhez az adatközlőt.

A nyelvhasználat családon kívüli színterei közül vitathatatlanul elsődleges fontosságú az iskola. Szépe ezzel kapcsolatosan felveti a nyelvváltozatok ismeretének hiányosságaiból következő nyelvi hátrány problémáját, és azt mondja, hogy otthon nem az iskola által megkövetelt nyelvváltozatot használó gyermek számára „nagy megrázkódtatás” (1985: 269) az iskola, mert „a kisgyermekek egy része nyelvi okok miatt tud nehezen bekapcsolódni az iskolai munkába: nemcsak az olvasás és az írás megtanulásába, hanem a pedagógus és a gyermekek közt folyó szóbeli dialógusba és a szóbeli interakcióra alapuló tevékenységek jó részébe is” (1985: 269). A nyelvi hátrány okai között szól a Bernstein által is vizsgált, korlátozott kódot használókról, valamint a sztenderd és a nyelvjárási változatok eltérése okozta problémákról, majd eljut a más nyelvet beszélők, a nemzetállamokban élő nyelvi kisebbségek oktatásának mind a mai napig aktuális kérdéséhez. Megfogalmazása – különösen a tanulmány írása idején szokatlanul – nem óvatoskodó: „Szép lassan elértünk odáig, hogy »akié az állam, azé az iskola, azé a nyelv«: s minden gyermek hátrányos helyzetbe kerülhet, aki nem tartozik a többségi nyelvet beszélők közösségének művelt városlakó részéhez. Hogy is van ez? Hát az anyanyelv tényleg az Államé? Azt ugyanis többé-kevésbé az államok döntik el, hogy mindenki az anyanyelvén tanulhat-e az iskolában; továbbá azt, hogy az iskolában tanított nyelvek milyen változatát (stílusát, szintjét, nyelvjárását) fogadják el a tanítás alapjául; s még számos egyéb, az ezzel összefüggő kérdésben is az államok döntenek” (1985: 271). Később a nyelvelsajátítás sajátosságait is felvázolja, és kijelenti, hogy „lényeges hátrány – egyes esetekben behozhatatlan hátrány származik abból, hogyha a gyermek más nyelven kezdi tanulmányait, mint amely nyelven otthon beszél” (1985: 272), majd hozzáteszi, hogy az idegen nyelvek megtanulásához is „az anyanyelven át vezet a legegyenesebb út” (1985: 273). A következő gondolata pedig akár mottóként is használható lenne az anyanyelvről szóló írások elé: „Az anyanyelv fontossága tehát az iskolánál szélesebb körre terjed ki: ez a teljes emberi élet formája, s az anyanyelv eredményes használata a sikeres emberi élet egyik biztosítéka” (1985: 273).

Szépe György a későbbi évtizedekben számos hazai és nemzetközi fórumon foglalkozott a nyelv és a politika kapcsolatával – egyebek között tagja volt annak az UNESCO-bizottságnak (Batley et al. 1993), amelyik a 21. század várható nyelvpolitikáiról vázolt fel előzetes képet 1993-ban Language Policies for the World of the Twenty-first Century címmel. E dokumentum harmadik, egyben legterjedelmesebb fejezetében a szerzők az anyanyelv és a hivatalos nyelvek szerteágazó kapcsolatait, a családi első nyelv fogalmát, a nyelv szociális beágyazottságát, az olvasási kompetencia problémáját (illiteráció) tárgyalják a fentebb említett többségi-kisebbségi viszonyok mentén, példaként nemcsak Európa, hanem az UNESCO érdekeltségi körébe tartozó más kontinensek országaira is kitekintve. Így alkalmuk nyílik a többség, az őshonos, korábban gyarmati helyzetben élt, vernakuláris nyelveket beszélő közösségek, valamint a bevándoroltak anyanyelvi és többségi nyelvi, oktatási kérdéseit is bemutatni. A következő fejezet viszont már az idegen nyelvek tanulásának helyzetét és a Föld nyelvi sokféleségéből következően a multilingvalizmus irányát vázolja fel, középpontba helyezve a korai nyelvtanulást és az oktatási tartalom ennek a célnak megfelelő átalakítását. Ez a dokumentum kéziratban maradt, emiatt nem vált széles körben ismertté, szemben az úgynevezett Barcelonai nyilatkozattal (1996), hivatalos nevén a Nyelvi jogok egyetemes nyilatkozatával, amelynek kidolgozásában, majd a magyar nyelvterületen való megismertetésében Szépe György is szerepet vállalt.

A nyelvpolitika és a kisebbségi anyanyelvi stratégia

Szépe György munkásságának kulcsfogalma volt az anyanyelv mint az ember legszemélyesebb tulajdona és mint az egész életét befolyásoló tényező. Ehhez társult az idegen nyelvek tudása – szintén mint kulcsfogalom és mint követelmény. A fentebb idézett és jóval a határon túli magyar kisebbségeknek a magyarországi politikai érdeklődés középpontjába kerülése előtt megfogalmazott gondolataiból nyilvánvaló, hogy nemcsak a nyelv egységében, hanem a nyelvközösség egészében is gondolkozott. Felismerte, hogy a határon túli magyar nyelvváltozatokkal a szülőföldjén tapasztalatokat szerzett, nyelveket – egyebek között az állam hivatalos nyelvét is – jól beszélő fiatal nemzedék tud hitelesen foglalkozni. Lehetőségei szerint minden segítséget megadott ehhez is, ösztöndíjakat, doktori képzéseket, vendégelőadói meghívásokat közvetített a Pécsi Tudományegyetem Nyelvtudományi Doktori Iskolájának alapító vezetőjeként. De ha hívták, bekapcsolódott a magyarországi és a határon túli nyelvészek közös munkájába is. 2000-ben tanítványával, Derényi Andrással együtt vitaindítót készített a Magyar nyelvpolitika és a határon túli magyarok nyelvhasználata címmel összehívott fórumra, majd Szarka László meghívására tanácsadója lett az MTA Kisebbségkutató Intézetének, és ebben a minőségében bevezetőt írt a Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában című, 2003-ban megjelent kötet (szerkesztette: Nádor Orsolya és Szarka László) tanulmányai elé (2003: 7–12).

A Miniszterelnöki Hivatal Határon Túli Magyarok Hivatala által 2000-ben tervezett közös kutatás ugyan nem valósult meg, de a vitaindító kéziratából, amely Szépe György akkor már több évtizedre visszanyúló és nemzetközi színtéren is megszerzett tapasztalatait magában foglalta, érdemes idézni néhány gondolatot. A kutatás célja a dokumentum szerint „a magyar nyelvhasználatnak olyan világszínvonalú multidiszciplináris leírása, (a) amelyre építhetők hosszú távú magyar kormányzati tervek, (b) amely orientálja a határon kívül élő közösségeket, (c) amely tudományosan elfogadható a világ minden tudományos fórumán (beleértve a szomszédos országok tudományos köreit)” (2000: 1). Ennek érdekében fontosnak tartotta az egyes térségekben élő, különböző tudományterületeket képviselő kutatók mellett magyarországi és más országok, főként kétnyelvűségi, de néprajzi, kulturális antropológiai, szociológiai kutatásokkal foglalkozó szakembereinek bevonását is. Munkamódszerként a nemzetközi kutatócsapat munkájának összehangolására a rendszeres szemináriumokat, a közös gyűjtéseket és mindenekelőtt a résztvevők teljes egyenlőségét tartotta követendőnek, az eredmények publikálását pedig több nyelven javasolta, nemcsak magyarul és az érintett többségi országok nyelvén, hanem angolul, franciául, németül, olaszul, oroszul és spanyolul is. Ez a nagyszerű, de mindeddig kivitelezhetetlen terv Szépe György tudományos és tudományszervezői hagyatékának a része, a felelősség most már az itt maradt tanítványoké.

A másik, fentebb említett kötet előszavában először a múlttal való szembenézésre szólítja fel az olvasókat. A rendszerváltás előtt még csak óvatosan lehetett érinteni a Kárpát-medencei országok közötti feszültségeket, de 2003-ban már nem volt cenzúra, amely akadályozta volna annak kimondását, hogy a „sérelmeket fel kell tárni tanulságként: de ami az egyik oldalon »sérelem«, az a másik oldalon »a dicső nemzet integritásának fenntartása«, »elvitatott, kivételezett küldetésünk betöltése«. […] Csak az ember egyetemes tisztelete a testvériség és szabadság fundamentumán, s csak a Föld egyetemes védelme lehet az a filozófiai alap, amelyben helyükre kerülhetnek a hosszú időn át megoldhatatlan konfliktusok” (2003: 8). Erre az alapra építi fel nagy ívű történeti áttekintéssel az emberi jogok legújabb nemzedékének, a nyelvi jogoknak a létrejöttét, azt, hogy milyen történelmi és etnikai felfogások következtében lett törvényszerű ezeknek a jogoknak a megfogalmazása is. Az előszó utolsó mondatai ma is üzenetértékűek, a kutatók és a politikusok közös felelősségére hívják fel a figyelmet, még ha nem is a szokásos módon, tézisszerűen fogalmazta meg őket a Tanár úr: „A világnak ezen a táján színesebbek a mozaikok, még mindig elevenek a múlt által ütött sebek (s főleg ezek helye sajog), de ez a csoport határozottan a demokratizálódás és a modernizálódás útját választotta. Azt hiszem, hogy a régió sajátosságai miatt lehetetlennek látszik mind a demokratizálódásnak, mind a modernizálódásnak a Nyugat-Európában kialakult folyamata és rendje, ha – ebben a régióban és a nagyobb térségben is – nem kerülnek egymással újfajta összhangba a szomszédos országok politikai különbözősége, a határon átnyúló nyelvi közösségek, valamint a legtöbb országban azonosítható nyelvi/etnikai kisebbségek kérdésköre az ennél is szélesebb emberjogi keretben. Hátha a kissé komplikált közép-európai helyzet megértésének lesz olyan hozadéka az egész kontinens – és azon átnyúló – világ számára, amely csak innen származhat. Hátha ezeknek a »szélekről jövőknek« a kérdései a »centrumban levők« számára is érdekes válaszokat eredményeznek…” (2003: 12).

A fenti néhány idézet, a hozzájuk fűzött gondolatok korántsem tükrözik Szépe György sokoldalúságát, de talán rávilágítanak arra, hogy egész életét, tanári és tudósi munkáját áthatotta az anyanyelv szeretete, a törekvés, hogy mélységeiben megismerje a működését, valamint a nyelv tisztelete és a nyelvvel való foglalkozás felelősségtudata – és ezt elvárta másoktól is. Most már ránk, a tanítványaira vár a feladat, hogy méltóak legyünk Szépe György örökségéhez. Nyugodjék békében.

Irodalom

Batley, Edward – Candelier, Michel – Hermann-Brennecke, Gisela – Szépe, György 1993. Language Policies for the World of the Twenty-first Century. Report for UNESCO. Kézirat.

Szépe György (szerk.) 1979. Az anyanyelvi oktatás korszerűsítéséért. Tankönyvkiadó. Budapest.

Szépe György 1985. Anyanyelv, nyelvi politika, oktatás. Magyar Nyelv 267–279.

Szépe György – Derényi András 2000. Szépe György és Derényi András rövid vitaindítója (elsősorban a tervezhető alapkutatásokról) a „Magyar nyelvpolitika és a határon túli magyarok nyelvhasználata” című szakmai-politikai fórumon (Budapesten, 2000. október 4-én). Kézirat.

Szépe György 2003. Bevezető gondolatok a kelet-közép-európai nyelvi jogok vizsgálata elé. In: Nádor Orsolya – Szarka László (szerk.) Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Akadémiai Kiadó. Budapest. 7–12.

Nádor, Orsolya: About György Szépe – from György Szépe – for György Szépe. Farewell 

Az írás szerzőjéről

Vissza az oldal tetejére

Vissza a 2012. évi 3. szám tartalomjegyzékéhez