Naptár

Medgyes Sándor

Lekötelező olvasmányok

Lerágott csont vagy szellemi létünk alapját meghatározó kérdés az, amellyel ismét sikerült az új tanterv kidolgozóinak vitára buzdítani a tanárok, szülők, szakértők táborát. Mennyiségi és minőségi szinten egyaránt heves viták dúlnak egy olyan téma (kötelező olvasmányok) körül, amelynek megoldásában vagy legalább a részleges konszenzus létrehozásában nem is reménykedhetünk, amíg nem tisztázzuk a szülői, esetleg a tudományos elvárásokat. Egyre inkább úgy tűnik, hogy az irodalomóra igen sok és különböző nevelési, tanítási cél megvalósítására szolgáló olvasztótégely lett az évek során. Az általános kompetenciák (olvasás, fogalmazás, szövegértés) fejlesztése mellett irodalomtörténeti, irodalomelméleti, nemzeti identitást fejlesztő, magatartási normákat erősítő ismereteket is kapniuk kell a diákoknak. A középiskolai kötelező olvasmányok kiválasztása olyan hagyományra tekint vissza, amely döntően etikai-szociális kérdések megvitatását várja el (Antigoné: a parancs értelmezése; Oidipusz: a gőg mibenléte; Szigeti veszedelem: harcos hazaszeretet; Tartuffe: az álszentség felismerése; Vörös és fekete: a karrierizmus hatása a lélekre; Mario és a varázsló: a diktatúrára adható válaszok). Ezzel a – teljesség igényét meg sem célzó – felsorolással azt szerettem volna érzékeltetni, hogy az irodalmilag és esztétikailag értékesnek tartott művek elemzése – jelen elvárásrendszerben – kötelezően kiegészül állampolgári, etikai, nevelési szempontokkal. Nem vitatom e szemlélet helyességét, pusztán arra a jelenségre hívom fel a figyelmet, hogy a kötelező olvasmányok kiválasztása nem követi az irodalomról alkotott felfogás változását. A tankönyvek rendre áttérnek irodalomelméletileg még befogadható, de relatíve modern szemléletre, a kötelező olvasmányok viszont stabilan tartják megszerzett/kiérdemelt pozíciójukat.

Különösen érdekes a fenti problémakört vizsgálva Nógrádi Gergely Klasszikusok újramesélve című sorozata, amely remek lehetőséget teremt a diákoknak az elégtelen osztályzat elkerülésére, ám azzal a veszéllyel fenyeget, hogy visszatér az irodalom egy korábbi szemléletéhez: a tartalomközpontúsághoz. Alig néhány éve szakított a legtöbb középiskolai tankönyv a lexikonszintű adathalmazok felsorolásával, teret adva a tantárgy neveként szereplő irodalomnak, az említett sorozat szerzője máris kihúzná a tanulók lába alól a talajt, esélyt sem adva a tartalom ismertetésén túli elemzés lehetőségének.

Tanítási tapasztalatom alapján egyre inkább annak vagyok a híve, hogy meg kellene fordítani az olvasással kapcsolatban felvázolt folyamatot: egy (középiskolai) magyartanárnak nem az olvasás megszerettetése az elsődleges feladata, hanem az irodalom értésének minél hathatósabb átadása, amely nagy valószínűséggel meg fogja hozni az olvasás szeretetét is (a „nem értem, de szeretem” mondat ritka egy tanuló szájából).

Releváns gondolatnak érzem Szili Csaba meglátását a tanulók fragmentált életvitelével kapcsolatban: „A mai gyerekek tevékenységi formái felgyorsultak, sokkal rövidebb szakaszokból állnak, semmi nem köti le őket hosszasan” (Szili 2012). Az alapvetés elfogadása után viszont nem a rövidebb, átírt olvasmányokban látom a megoldást. Éppen a hosszabb, folyamatos olvasásra kötelező művek teremthetik meg a hiányzó életérzést a fiatalokban. Adjunk lehetőséget, hogy életükben először valamivel hosszasan kelljen foglalkozniuk. Az ilyen irányú tapasztalat komoly változást idézhet elő a digitális világban létező diákjainkban.

Hasonlóképpen nehéz kérdést vet fel a kortárs irodalom beemelése az oktatásba. Természetesnek tűnik, hogy fizikából, kémiából, földrajzból stb. az aktuális kutatási eredmények szerves részét képezik a tananyagnak. A művészetek sajátos jellege miatt az új produktumok nem írják felül a korábbi elméleteket, szemben például az atomról korábban hangoztatott állásponttal. Így gyakran hallott eset, hogy az irodalom Radnóti Miklós, Illyés Gyula idejében befejeződik a középiskolai tanulók számára (a szóbeli érettségi kortárs irodalmi tétele jelent talán csak kivételt). Álláspontom szerint az oktatási kormányzatnak súlyos elmaradása van a mai irodalom iskolai felhasználásával kapcsolatban. Az utolsó 20 év irodalmi termésének megítélését teljesen rábízni az oktatók képzettségére, befogadói magatartására nem tűnik tartható szemléletnek.

Továbbra sem lezárt kérdés – bár a tananyag beláthatatlan mennyisége értelmetlenné teszi a felvetést – a populáris irodalom szerepe a középiskolában. Sok diák olvassa rendíthetetlen kitartással például az úgynevezett Alkonyat (Twilight) könyveket. Az ilyen típusú szövegek képesek olvasmányélményt generálni, ám kötelezővé tételük – éppen populáris karakterük miatt – nagy nehézségeket okozna. A népszerű irodalom erősen épít a csoporthoz tartozás érzésére. Egy vámpíros történet könnyen a „ciki” kategóriájába esik, mert a tanuló önmagáról sugárzott énképe adott esetben nem egyeztethető össze egy ilyen művel. Az ellenállás sokkal karakteresebb lehet, mint egy klasszikus művel szemben, amelynek elolvasása nem okoz identitásbeli zavart.

Jól látszik, hogy a kötelező olvasmányok kérdése nem lezárt, nem is lehet az, a művek jelentőségét semmilyen ideológia nem csökkentheti, mert az a nemzet közös szellemi kincse. Őrizzük, gondolkodjunk róla, modernizáljuk, de legfőképpen olvassuk!

                                                                            Tisztelettel:

Budapest, 2012. augusztus 25.

Medgyes Sándor

magyar szakos középiskolai tanár

Irodalom

Szili Csaba 2012. Kötelezőkről – röviden. Anyanyelv-pedagógia 2. http://www.anyanyelv-pedagogia.hu/cikkek.php?id=390 (2012. augusztus 18.)

Medgyes, Sándor: Obliging-obligatory readings 

Az írás szerzőjéről

Vissza az oldal tetejére

Vissza a 2012. évi 3. szám tartalomjegyzékéhez