Naptár

2023. április 27–29..

AHEA – American Hungarian Educators Association

 

Tovább...

 

Nemzeti Kulturális Alap


Magyar Nyelvtudományi Társaság


Magyar Nyelvtudományi Társaság Magyartanári Tagozat


Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Szakmódszertani Központ


Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ

Juhász Dezső felelős szerk.

Magyar Nyelv (Adamikné Jászó Anna)

 

MAGYAR NYELVTUDOMÁNYI TÁRSASÁG. ARGUMENTUM Kiadó. Budapest. 1905–

 

A Magyar Nyelv a tanáriban

Beszámoló az utóbbi évtized anyagáról (2002–2012)

 


Ismertetésemet egy szubjektív emlék felidézésével kezdem. Az egyetem elvégzése után – ez igencsak régen, 1966-ban volt – kilenc évig egy peremkerületi, erősen közepes szintű gimnáziumban tanítottam. Azért volt közepes szintű, mert a kerület feltörekvő családjai máshová, főleg a belvárosi iskolákba igyekeztek küldeni buzgó gyermekeiket; az iskola tantestülete azonban erős volt, különösen a magyartanári munkaközösség. Olyan nagy öregektől leshettem el a szakmai fogásokat, mint dr. Csonka Ferenc, Kotzián Tamás és dr. Cseri Zoltánné. Szakfelügyelőm pedig az író-tanár Jávor Ottó volt, máig hálás vagyok a tanácsaiért. A tanári szoba egyik végében nagy, üvegezett szekrényben sorakoztak a mindennapi munkához szükséges szótárak és lexikonok, míg a másik végében egy nagy állvány kapott helyet a szakmai és a módszertani folyóiratokkal. Tartalmukat ismertük, megbeszéltük; közöttük volt a Magyar Nyelvőr és a Magyar Nyelv is. Azt mondják, hogy ilyen kínálat nincsen a mai tanári szobákban, és ez nagy baj. Ezért is lehet létjogosultsága az alábbi ismertetésnek.

Az 1905-ben alapított Magyar Nyelv (MNy.) a Magyar Nyelvtudományi Társaság folyóirata, története szorosan összefonódik az egy évvel korábban alapított társaság történetével (A Magyar Nyelvtudományi Társaság centenáriumi ünnepsége 101/1, Éder Zoltán: A Magyar Nyelv száz éve [1905–2004] 101/4. A továbbiakban az évfolyamot és az évfolyamon belüli számot adom meg.) A folyóiratban közölt tanulmányok mindig is nehezebb olvasmányok voltak, mint a Magyar Nyelvőrben megjelentetett írások, de azért a tanárok követték őket. A múltban is, most is a magyar nyelvtudomány egyik vezető professzora szerkesztette, jelenleg Juhász Dezső. A folyóirat elérhető az interneten (www.c3.hu/~magyarnyelv).

A MNy.-nek – a többi folyóirathoz hasonlóan – rovatai vannak, ezek a következők. Az élen a hosszú tanulmányok kapnak helyet, utánuk a Kisebb közlemények, majd a Szó- és szólásmagyarázatok és a Tudománytörténet következnek. A Szemle anyaga mindig gazdag, itt ismertetik a frissen megjelent műveket. A Társasági ügyek rovatban a közgyűlések anyagát teszik közzé, illetőleg a hetven-, nyolcvan- és kilencvenéves társasági tagokat köszöntik. Nekrológokat is közölnek, de olykor teljes számot szentel a szerkesztőség egy-egy kiemelkedő tudósnak, ilyen a Benkő Loránd munkásságáról szóló kötet (108/2). A sort a Nyelvtörténeti adatok és a Levélszekrény zárja. Olykor megjelennek ideiglenes rovatok is, ilyen például a Különfélék, a Tudománytörténet, a Nyelvművelés és az Élő nyelv.

A legutóbbi tíz év terméséből következik az alábbiakban ízelítő. Mint a jó diák, a könnyebb feladattal kezdem, és haladok a nehezebb olvasmányok felé. A tanulmányok kiválasztásának szempontja az iskolai tananyaghoz való illeszkedés volt, a felsorolás tehát semmiképpen sem értékítélet vagy valamiféle szakmai fontossági sorrend.

A Szemle rovatot mindig érdemes figyelemmel kísérni, sok olyan műről kap az olvasó tájékoztatást, amelyek hasznosak lehetnek a tanári munkában. Ilyenek például (nagyjából az iskolai témakörök szerint csoportosítva): Bárdosi Vilmos (főszerk.): Magyar szólástár (101/1); T. Litovkina Anna: Magyar közmondástár (102/3); Forgács Tamás: „Állati” szólások és közmondások (103/3); Eőry Vilma (főszerk.): Értelmező szótár+ (104/3); Forgács Tamás: Bevezetés a frazeológiába (104/2); Beke József (szerk.): Radnóti-szótár. Radnóti Miklós költői nyelvének szókészlete (106/3); Kiefer Ferenc (szerk.): A magyar nyelv kézikönyve (101/2); Gósy Mária: Fonetika, a beszéd tudománya (101/4); Kassai Ilona: Fonetika (103/3); Laczkó Krisztina: A magyar névmási rendszer – nyelvtan és funkció (105/2); Keszler Borbála: Írásjeltan. Az írásjelhasználat szabályai, problémái és története (101/2); Laczkó Krisztina – Mártonfi Attila: Helyesírás (102/2); Balázs Géza – Dede Éva (szerk.): Európai helyesírások. Az európai helyesírások múltja, jelene és jövője (106/4); Balázs Géza – A. Jászó Anna – Koltói Ádám (szerk.): Éltető anyanyelvünk. Mai nyelvművelésünk elmélete és gyakorlata. Írások Grétsy László 70. születésnapjára (98/4); É. Kiss Katalin: Anyanyelvünk állapotáról (102/3); Adamik Béla: Nyelvpolitika a Római Birodalomban (104/4); Balázs Géza – Dede Éva (szerk.): Európai nyelvművelés. Az európai nyelvi kultúra múltja, jelene és jövője (105/2); Kemény Gábor: Nyelvi mozaik (105/4); Bartha Csilla (szerk.): Cigány nyelvek és közösségek a Kárpát-medencében (105/4); Bódi Zoltán: A világháló nyelve (102/2); Fenyvesi Anna – Kis Tamás – Várnai Judit Szilvia (szerk.): Mi a szleng? Tanulmányok a szleng fogalmáról (98/1); Hajdú Mihály: Általános és magyar névtan (101/4); Hajdú Mihály: Családnevek enciklopédiája. Leggyakoribb mai családneveink (107/2); Benkő Loránd: Az ómagyar nyelv tanúságtétele (98/4); Zelliger Erzsébet: A Tihanyi Alapítólevél (102/2); A. Molnár Ferenc: A legkorábbi magyar szövegemlékek. Olvasat, értelmezés, magyarázatok, frazeológia (105/3); Hegedűs József: Hiedelem és valóság. Külföldi és hazai nézetek a magyar nyelv rokonságáról (101/4); Honti László (főszerk.): A nyelvrokonságról. A török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság (107/3); Zaicz Gábor (szerk.): Etimológiai szótár (103/2); Adamik Tamás – A. Jászó Anna – Aczél Petra: Retorika (102/1); Ulla Fix – Andreas Gardt – Joachim Knape (szerk.): Rhetorik und Stilistik. Ein internationales Handbuch historischer und systematischer Forschung (108/3); Kemény Gábor: Bevezetés a nyelvi kép stilisztikájába (99/4); Szabó Zoltán (szerk.): „Arany-alapra arannyal” – Tanulmányok a magyar irodalmi szecesszió stílusáról (100/2); Szathmári István (szerk.): A retorikai-stilisztikai alakzatok világa (100/3); Szathmári István: A stíluselemzés elmélete és gyakorlata (100/1); Szathmári István: A magyar stilisztika útja (105/3); Szikszainé Nagy Irma (szerk.): József Attila, a stílus művésze. Tanulmányok József Attila stílusművészetéről (103/3); Kis Tamás (szerk.): A Nyugat stiláris sokszínűsége (106/4); Kövecses Zoltán: A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív metaforaelméletbe (105/2); Balázs Géza: Szövegantropológia. Szövegek többirányú megközelítése (104/2); Benczik Vilmos: Nyelv, írás, irodalom kommunikációelméleti megközelítésben (99/1); T. Litovkina Anna – Barta Péter – Hidasi Judit (szerk.): A humor dimenziói. A II. Magyar Interdiszciplináris Humorkonferencia előadásai (108/1); A. Jászó Anna: Csak az ember olvas – Az olvasás tanítása és lélektana (100/2); Adamikné Jászó Anna (szerk.): A magyar olvasástanítás története (98/3). Bárki megkérdezheti az áttekintés után, hogy például miért fontos egy magyartanár számára a Római Birodalom nyelvpolitikája. A válasz egyszerű: azért, mert akkor alakultak ki azok a nyelvművelő elvek, amelyeket az európai nyelvművelés évszázadokon át mintának tekintett.

Természetesen ez a lista csak töredéke a folyóiratban recenzált műveknek, de így is bepillantást nyújt a nyelvtudomány műhelyébe. Látható, hogy az utóbbi években nagyon sok szótár jelent meg, és jelentős a retorikai-stilisztikai szakirodalom termése. Munkaközösségi értekezletek hálás témája lehetne egy-egy mű bemutatása, a róla szóló ismertetés felhasználásával; annak idején, pályám elején ezzel is foglalkoztunk, és igen hasznos időtöltésnek mutatkozott.

A nagyobb, fajsúlyos tanulmányok is csoportosíthatók: vannak közöttük a politikai-internetes világról szóló, valamint az évfordulókhoz kapcsolódó, tudománytörténeti jellegű dolgozatok, ezek rendszerint előadások szerkesztett változatai; és vannak közöttük retorikai-stilisztikai, grammatikai, nyelvtörténeti, tudománytörténeti, nyelvelméleti és egyéb tanulmányok. Az első csoport nyilvánvalóan közelebb áll az emberek általános érdeklődéséhez, ezért először ezekre érdemes felhívni a figyelmet. A kisebb tanulmányok sokrétűek: szólásmagyarázatok, nyelvtörténeti és tájnyelvi adatok, tudománytörténeti érdekességek; külön nem foglalkozom velük, de a nagyobb tanulmányokhoz kapcsolva olykor megemlítem őket.

Az első csoportban a következők emelhetők ki. Bańczerowski Janusz A nyelvi kérdés az Európai Unióban (102/1) című munkája közérdekű írás. Azzal a problémával foglalkozik, hogy a „mai integrálódó, globalizálódó világban […] milyen perspektíva rajzolódik ki a kis nyelvek és kultúrák előtt”. Ezzel a témával kapcsolatban érdemes kézbe venni A magyar esszé antológiáját (Domokos Mátyás [szerk.], Osiris Kiadó, 2006) és elolvasni/elolvastatni Kosztolányinak A magyar nyelv helye a földgolyón című esszéjét a kis nyelvek sorsáról (kitűnő példa arra is, hogyan kell cáfolni; egyébként az esszéírást jó esszék olvastatásával lehet megtanítani). A természettudományos, például a matematikai hajlamú tanítványokat is érdekelheti Prószéky Gábor A nyelvtechnológia és a magyar nyelvtudomány (108/1) című előadása az írott nyelv számítógépes feldolgozásáról, például a számítógépes fordításról (a gépi beszédfelismerés, a gépi beszédkeltés vagy a beszélőfelismerés más területet jelent).

Talán egyes magyartanárok meglepődnek azon, hogy a megemlékezések élén Kodály Zoltán áll. Néhány évvel ezelőtt egy konferencián előadást tartottam Kodály beszédművelő tevékenységéről. Egy közismert televíziós személyiség közbeszólt: „Mit keres itt Kodály, hiszen az csak egy zenész” (sic!). Az illető elárulta műveletlenségét, tudniillik nem tudta, hogy Kodály a bölcsészkaron magyar–német szakos tanári diplomát szerzett, sőt bölcsészdoktori címet is 1906-ban. 1937-ben elhangzott rádiós riadójával hívta fel a figyelmet a kiejtés rossz állapotára, és tulajdonképpen ő kezdeményezte a később fellendülő beszédművelő mozgalmakat. Szathmári István Kodály és anyanyelvünk (103/2) című írásában nemcsak Kodály nyelvművelő tevékenységéről szól, hanem arról is, hogy mely magyar költők költeményeit zenésítette meg.

Kiss Jenő Kazinczy, az Akadémia és a magyar nyelv ügye (105/3) című előadása a Kazinczy születésének 250. évfordulója alkalmából rendezett tudományos emlékülésen hangzott el az Akadémián, és áttekinti a nyelvújítás évtizedeit. Az akadémiai emlékbeszéd műfajába tartozik, úgyhogy nemcsak a Kazinczyt feldolgozó irodalom-, hanem a retorikaórákon is hasznos olvasmány lehet, összehasonlítva például Kölcseynek Kazinczy felett mondott akadémiai emlékbeszédével (szövege könnyen hozzáférhető a Retorika című tankönyvben, lásd a fenti felsorolásban). Hasonlóképpen figyelemre méltó Szathmári István Kazinczy és nyelvtudományunk (106/1) című előadása, amely Kazinczy nyelvészeti tevékenységének teljes gazdagságát mutatja be.

Érdemes a tanároknak is megismerkedniük a nyelvtudomány nagy alakjaival. Közéjük tartozik a finnugrista Zsirai Miklós. Az 1937-ben megjelent Finnugor rokonságunk címet viselő könyvének létezik reprint kiadása (Trezor Kiadó, 1994), kiegészítve az újabb eredményekkel. Egyrészt látványos és gazdag ismertetése ez a finnugor népeknek és nyelveknek, másrészt tájékoztat az összehasonlító nyelvtudomány módszereiről (Kiss Jenő: Emlékbeszéd Zsirai Miklós rendes tag felett, 101/3). A magyar nyelvtudomány óriása Szabó T. Attila kolozsvári professzor (102/3). Egy monumentális vállalkozásnak, az Erdélyi magyar szótörténeti tárnak a megteremtője; igaza van Benkő Lorándnak abban, hogy szótára „páratlan és felülmúlhatatlan mű”. Ritka, régi és nyelvjárási szavakat itt biztosan meg lehet találni, például azt, hogy a lőtő ’völgy’ jelentésű (gondoljunk csak a Hegyet hágék, lőtőt lépék kezdetű archaikus népi imádságra).

„A nyelvről szóló közbeszédben gyakran előforduló téma és fogalom a nyelvromlás” – állapítja meg Kiss Jenő Nyelvromlás? című írásának elején (107/1); ez mégpedig a következő területeken észlelhető: az idegen nyelvi hatások, elsősorban az idegen szavak behatolása; a stílus, elsősorban a beszédmód negatívnak tartott jelenségei, valamint az új jelenségek használata. Vitacikkről van szó ebben az esetben, amelyet meg lehet beszélni, és mint minden vitacikk, vitát generálhat.

A második csoportból az anyanyelvi nevelés különböző területeihez kapcsolódó olvasmányokat a következőképpen rendszerezhetjük: retorika-stilisztika, leíró nyelvészet, összehasonlító és történeti nyelvészet, általános nyelvészet és tudománytörténet. Az irodalom- és a nyelvtudomány határterületén helyezkedik el a stilisztika. Az ókortól kezdve a XIX. századig a retorika része volt, a XIX. század folyamán vált ki a retorikából, és önálló diszciplína lett; de megmaradt a retorikában is mint a szónok harmadik feladata, az elocutio (élokúció, azaz kidolgozás vagy stílus), ezért a retorikák is foglalkoznak a stílus kérdéseivel.

Szabó Zoltán Gondolatok az összehasonlító stílustörténetről (102/1, 102/2) című tanulmánya „az eddig eléggé elhanyagolt összehasonlító stilisztika helyzetével, továbbá a megújulását, kifejlesztését célzó, jórészt tudományközi kérdéseivel” foglalkozik. Egyetlen idézetet emelek ki belőle: „A stílustörténet dinamikus alapegysége az irányzat, pontosabban az irányzat stílusa (irányzati stílus), ami az irányzatnak a világkép (eszmék, értékek, célok) és a módszer (művészi eljárások) mellett a harmadik rétege. Az így felfogott irányzat a szépírói stílus fejlődéstörténeti szempontok szerint elkülöníthető alkotórésze: diakronikus felosztási egység, fejlődési vonulat” (102/1,13). Az irányzat pedig struktúra, amelyet valamely rendezőelv vezérel. Sok érdekes példa olvasható a tanulmány második részében. Kitűnően segítik a magyartanár munkáját a következő dolgozatok: Kemény Gábor Stílusirányzatok a Nyugat első korszakában (105/2); Szathmári István tanulmányai Krúdy (100/2), Juhász Gyula (99/2), Pilinszky János (98/1) és József Attila (101/4) stílusáról.

Jakusné Harnos Éva munkája retorikai is, hiszen sajtótermékeket vizsgál: A metaforák a nyomtatott sajtó politikai híreiben (98/4), bár a szerző nem a retorikához kapcsolódik, hanem a kognitív nyelvészethez. Jól érthetően magyarázza el az elegyítés elméletét (blending), érdekes és tanulságos olvasmány. Bártházi Eszter Manipuláció, valamint manipulációra alkalmas nyelvhasználati eszközök a sajtóreklámokban (104/4) című tanulmánya is jól illeszkedik a retorikai stúdiumhoz, hiszen a retorika a kezdetektől foglalkozik a manipulációval és a manipuláció etikai megítélésével. A szerző nem retorikai, hanem pragmatikai-kommunikációs modellekre alapoz (Grice, Goffman, Sperber–Wilson), ezekről alapos és jól érthető tájékoztatást ad, foglalkozik a meggyőzés és a manipuláció fogalmával. Olyan pszichológiai stratégiákat vizsgál jellemző példák segítségével, mint a vakcsoport-technika, a félelemkeltés, a személyes élmény, a ritkaságra való hivatkozás. A szerző sokat idézi Pratkanis és Aronson könyvét, a Rábeszélőgépet (Ab Ovo, 1992), amely sok érdeklődő gimnazista figyelmére tarthat számot, könnyen is olvasható; de még olvasmányosabb és érdekesebb Robert Cialdini híres könyve, A befolyásolás lélektana (Corvinus Kiadó, 1999), ezt ugyan a szerző nem említi. Pedig érdemes lenne, mert Cialdini anyaga sokkal több jelenséget sorakoztat fel, mint az idézett tanulmány, és főleg azért hasznos, mert megtanítja az olvasót arra, „hogyan mondjunk nemet”. A retorikai elemzésre jó példa a következő tanulmány: R. Toma Kornélia Kossuth Lajos „Beszéd a sajtószabadságról” című művének elemzése (103/3). Vizsgálja a beszéd keletkezési körülményeit, szerkezetét, stílusát a beszédfajta függvényében, végül a beszéd szóképeit és alakzatait is górcső alá veszi.

A grammatika tanítását számos tanulmány segítheti, elsősorban az örökzöldnek tűnő vitás kérdések megítélését, ezekből pedig van jócskán. A tanárnak ismernie kell a vitákat és a lehetőségeket, hiszen az éles eszű gyermek bármikor kifejezheti kételkedését egy-egy grammatikai jelenség megnevezéséről és besorolásáról. Ilyen „veszély” már az általános iskolai tanítókat-tanárokat is fenyegetheti (ezért írtuk meg annak idején a Nyelvi elemzések kézikönyvét, Mozaik Kiadó, 1995). Két dolgot tehet ilyenkor a tanár: vagy állást foglal valamelyik nézet mellett, vagy pedig elismeri a probléma megoldhatatlan voltát, mindkét esetben azonban indokolnia kell.

Békési Imre Deme László mondatszemléletéről (98/2) írva arra mutat rá, hogy az egypólusú mondatszerkezet – vagyis az alany bővítményként való kezelése – megvan Deme műveiben, sőt az akadémiai nyelvtannak – A mai magyar nyelv rendszerének – Deme által írt fejezetei már ebbe az irányba mutatnak. Deme mondatszemlélete körül ma csend van, kevesen idézik, de a szövegmondat és a rendszermondat, a beszerkesztettség és a szerkesztettség fogalompárok, a szinteződés fogalma Deme László alkotásai, és ezek átmentek a köztudatba. Több száz rádiós és televíziós előadása közérthetően foglalkozott a hangsúly és a szórend kérdéseivel. Elekfi Lászó Magyar grammatika – és ami utána következhet (98/1) című tanulmánya alapos kritika az egyetemi grammatikáról, a tanulmány első fele a 97. évfolyamban jelent meg. Pete István Az alany és állítmány primátusának váltakozó megítéléséről (100/1) című értekezése feltétlenül elolvasandó, ugyanis rávilágít arra, hogy a predikatív viszonynak ötféle szempontú elemzése lehetséges, és ezeket a lehetőségeket ismerteti is. Azt is bemutatja, hogy a tudománytörténet folyamán a mondat dualizmusa mellett többször is felmerült az állítmány középpontba helyezése. A dualista felfogás a mondat gerincének az alany és az állítmány szoros kapcsolatát tartja, ez érvényesül az iskolai oktatásban, valamint A magyar nyelv könyve című főiskolai tankönyvben is (A. Jászó Anna [szerk.]A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó. 1991). A depedenciagrammatikák (függőségi grammatikák) az állítmányt emelik ki, és az alanyt is az állítmány alárendeltjének tekintik, ehhez az irányzathoz csatlakozik a Magyar grammatika, vagyis az egyetemi tankönyv (Keszler Borbála [szerk.]. Nemzeti Tankönyvkiadó. 2000).

Az alaktannak is vannak örökzöld rendszerezési problémái, amelyek érintik a töveket, valamint a toldalékokat is, például ezzel foglalkozik Pete István Morfémarendszerezésünk vitás kérdéseiről (102/2) című írása. H. Varga Márta A cselekvés, történés eredményének kifejezésére szolgáló deverbális nomenképzők (A nomen acti képzői) (104/1) című tanulmánya a párhuzamos származékok jelentésbeli különbségeit vizsgálja, árnyalt képet ad képzőink egyik csoportjáról. H. Varga Márta A különleges szerepű előhangzókról (107/1) című tanulmánya hasznos mondanivalót fogalmaz meg a tanároknak: az előhangzónak/kötőhangzónak olykor toldalékmegkülönböztető, olykor szófajmegkülönböztető szerepük van, de ez csak az egész szó hangtestében érvényesül, nem morféma – a vörösök~vörösek típusú párokra kell gondolni (H. Varga Márta: A nyitótövekről, 108/3).

Több tanulmány foglalkozik az igekötőkkel, például Bene Annamária Az igekötők szerepéről a magyar nyelvben (107/3); Szili Katalin A ki igekötő jelentésváltozásai (99/2). É. Kiss Katalin a strukturálisnak nevezett grammatika keretében sajátos, a formális logikából átvett terminológiával vizsgálja az igekötőket és velük kapcsolatban a szórendi problémákat, alapvető tanulmánya az Egy igekötőelmélet vázlata (100/1).

Balogh Judit Az értelmezős szintagmákról (99/3) szóló munkájában meggyőzően érvel amellett, hogy az értelmezős szintagma sajátos átmenetet képez az alárendelő és a mellérendelő szintagmák között. Ez ugyancsak fontos szempontokat adhat a magyartanárok anyanyelvi óráinak árnyalásához.

A nyelvművelés inkább a Nyelvőr profiljába tartozik, mégis van a MNy.-ben néhány nyelvműveléssel kapcsolatos tanulmány. Gimnazisták, főiskolások, egyetemisták körében végzett attitűdvizsgálatról számol be Szabó Tamás Péter Fiatalok a nyelv fejlődéséről és fejlesztéséről (103/4) című tanulmánya. Lényegében a megkérdezettek előzetes ismereteit vizsgálja, valamint azt, hogy javították-e akár az iskolában, akár a családban a nyelvhasználatukat. Tanulságos Pásztor Emilnek Négy nyelvhelyességi babona ellenpéldái Arany Toldijában című kisebb közleménye (99/3). A babonák közül egyet emelek ki, a határozói igenévvel kapcsolatosat. Minden nyelvművelői igyekezet ellenére még sok magyartanár azt hiszi, és azt is tanítja, hogy a létige melletti határozói igenév használata germanizmus, és helyette a befejezett melléknévi igenévi szerkezetet szorgalmazzák. Például: a (probléma) adva van helyett a (probléma) adott, a (ház) biztosítva van helyett a (ház) biztosított stb. Pásztor Emil a következő példákat idézi Aranytól: meg leszen büntetve, meg vala indulva, vala felvonva, el van veszve, le vagyon bocsátva, (a sátrak) el voltak rekesztve. Eszébe nem jutott volna Aranynak olyasmit leírni, hogy (a sátor) elrekesztett volt (egyébként a melléknévi igenév használata megzavarja az igekötő-használatot is, erre már Szepesy Gyula is rámutatott Nyelvi babonák című igen hasznos könyvében [Gondolat Kiadó, 1986]). Terjed ez a babona a tudományos prózában és a sajtónyelvben is, sokat tehetnének a magyartanárok a helyes használatért. A névszói állítmány előtt pedig terjed egyrészt az egy határozatlan névelő használata, másrészt a névelő nélküli szerkezet (Adamikné Jászó Anna – Fodor István: A határozatlan névelő használatának terjedéséről [99/2]). Erre a nyelvhelyességi problémára is ügyelhetnének a magyartanárok. Az a gond, hogy mindegyik fentebb említett esetben nyelvünk szerkezetének egy aspektusa válik problematikussá, nem igaz tehát az a vélemény, hogy a nyelvhasználat helytelenségei nem érintik a nyelvünk szerkezetét. Sajnos igen, mégpedig nem is egyetlen fronton. A nyelvművelésnek számos színtere van, a legfontosabb közülük az iskola – itt még lehet a nyelvművelésnek hatása.

A finnugrisztikával kapcsolatos tanulmányokat különösképpen ajánlom a tanárok figyelmébe. Az utóbbi évtizedekben számos meggyőzőnek tűnő érvelés látott napvilágot arról, hogy a magyar nyelv nem finnugor eredetű, hanem török, kelta, sumer stb. Sajnos a tanárok is elhiszik olykor ezeket a „tanokat”. Ezek a délibábos nyelvrokonítások (Zsirai Miklós kifejezése) mindig is léteztek, és mostanság megszaporodtak. A tudománytalan nyelvrokonítók legalább két tényezőt nem vesznek figyelembe: 1. A nyelvrokonság nem azonos a faji rokonsággal; lehet két nyelv úgy rokon, hogy beszélői egészen más rasszhoz tartoznak: nézzenek meg egy svéd és egy olasz vagy hindu embert, erősen különböznek antropológiai szempontból, pedig mindegyikük indoeurópai nyelvet beszél. A honfoglaló magyar népességben voltak törökös vonást mutató egyedek, a pentaton zene sem finnugor, de attól még a nyelvünk finnugor. 2. Ezek a nyelvhasonlítók nem ismerik a nyelvrokonítás módszerét, nem veszik figyelembe például a hangtörvényeket (vagy hangfejlődési tendenciákat), amelyek a hangok szisztematikus különbségén alapulnak (mint a számok különbsége a matematikában vagy a nyelvi jelek különbsége Saussure jelelméletében). Feltétlenül javaslom Honti László Hiedelmek és hipotézisek az uralisztikában (100/1) című tanulmányának elolvasását, de célszerű a kérdés tanulmányozását Zsirai fentebb említett könyvével kezdeni.

A nyelvtörténet – mint minden más diszciplína – új eredményeket produkál, erről tudósítanak például a következő tanulmányok: B. Gergely Piroska: Az új magyar nyelvtörténeti tankönyvről (103/4); Kiss Jenő: A magyar nyelvtörténet korszakolásához (99/4); Péntek János: Változatok és változások a mai magyar nyelvben (106/1); A. Molnár Ferenc: Újabb szempontok a Halotti Beszéd magyarázatához (100/4); D. Mátai Mária: A szófajváltás a magyarban (100/1); Mátai Mária: A magyar szófajtörténet egyes kérdései (106/3). Mátai Mária tanulmányai leíró szempontból is fontosak, segítik a tanári munkát a szófaji elemzések területén. Péntek János tanulmánya a magyarság és a magyar nyelv Kárpát-medencei helyzetét tekinti át; elsősorban szociolingvisztikai jellegű, de a változások taglalása miatt nyelvtörténeti is.

Balázsi József Attila Mióta járunk az apostolok lován? (100/3) című tanulmánya a bibleizmusokról, vagyis a bibliai kifejezésekről szól; konkrétan pedig arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi a címben szereplő szólás forrása. Minden valószínűség szerint a német változat tükörfordításáról van szó, mert abban szerepel a ’ló’; az eredeti latin szólásban az apostolok lába szerkezet van. Ez a tanulmány átvezet a Szó- és szólásmagyarázatok, a Kisebb közlemények rovatokhoz. Sok érdekességre bukkanhat bennük a magyartanár, például Péter László: Elviszi a balhét (98/3); Tóth Szilárd: Újabb adatok a lecsó szó hazai és külföldi elterjedéséhez (99/4, továbbá 103/2, 107/1); Péter László: Rubicon (99/1); Mokány Sándor: A kacabajka szócsaládjának alakváltozatai és keletkezésük módjai (102/3); Mizser Lajos: Mikulás (103/3); Balázsi József Attila: Kamion (104/1); Petrezselymet árulMajomsziget (104/4); Kicsi Sándor András: Nosztalgia (107/2), Szentgyörgyi Rudolf: Hókuszpókusz (107/4); stb.

A nyelvelméleti és a tudománytörténeti tanulmányok száma igen nagy a MNy.-ben, ezek azonban kevéssé kapcsolódnak az iskolai tananyaghoz, ezért csak felsorolok néhányat: Kiefer Ferenc: Van-e magyar jelentéstan? (101/2); Nagy Katalin: A pragmatika státusáról (101/4); Voigt Vilmos: A szemiotika száz éve (102/4); Kerekasztalvita a fonológia helyzetéről (104/1); Petőfi S. János: A szemiotikai textológia megokoltságáról, jellemző jegyeiről és alkalmazásáról (105/2); Kövecses Zoltán: Versengő metaforaelméletek? (105/3); Bańczerowski Janusz: A nyelv szerepe az emberi valóság megalkotásában (106/2); Tolcsvai Nagy Gábor: Kognitív egység és funkcionális változás a magyar nyelv történetében (107/3).

A tudománytörténeti tanulmányoknak két nagy csoportja figyelhető meg. Az egyik a XX. századi változásokat elemzi (például Kelemen János: A nyelv fogalma Saussure előtt és után [102/4]). Ebben a számban több tanulmány is foglalkozik Saussure-rel; É. Kiss Katalin: A 80 éves Noam Chomsky és a chomskyánus nyelvészeti forradalom (105/1, hozzászólások: 105/4, 106/1, 106/3). A másik nagy csoport a régi magyar grammatikákat, a nyelvemlékeinket, a nyelvjárásokat, továbbá meghatározó nyelvészeink munkásságát taglalja.

Összegezésként azt tanácsolhatom, hogy a jövőben kövessék figyelemmel a magyartanárok anyanyelvi folyóiratainkat, közöttük a Magyar Nyelvet. Találnak benne általános érdeklődésre számot tartó tanulmányokat; mind az általános-elméleti, mind az összehasonlító-történeti, mind a leíró területre vonatkozó dolgozatokat; a tanári munkában kiemelten hasznosítható retorikai-stilisztikai írásokat. Ez az összefoglalás olyan cikkeket, tanulmányokat ismertetett, amelyek jól hasznosíthatók az anyanyelv-pedagógiában; természetesen a Magyar Nyelv folyóirat anyaga a felsoroltaknál sokkal gazdagabb.

Adamikné Jászó, Anna: Magyar Nyelv (The Hungarian Language Journal)

Az írás szerzőjéről

 

Vissza az oldal tetejére 

Vissza a 2013. évi 1. szám tartalomjegyzékéhez 

Oldaltérkép                     Szerzőink figyelmébe                     © Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2008–