Naptár

Zelliger Erzsébet

Kiss Jenő, a tanár és a tudós

A címadás máris elgondolkodtató: vajon a 70. születésnapját ünneplő Kiss Jenő tanár úrra a fenti két attribútum milyen sorrendben érvényes. Szakirodalmi munkásságát áttekintve a tudós illik az első helyre, de ezzel szoros egységben él a tanár. A kettő úgy függ össze, hogy a tanítás tapasztalatai a kutatást segítik, a kutatási eredmények pedig megtermékenyítően hatnak a tanításra. Mindez tulajdonképpen közhelyek sorozata is lehetne, mégis Kiss Jenő munkásságának két szakaszát is szó szerint jellemzi. Arra gondolva, hogy ide vonatkozó munkássága a közoktatásban és a felsőoktatásban működő kollégák tevékenységét szolgálja, a tanár cím első helyre illesztésével ennek a hivatásnak az elismerését, megbecsülését is jelezzük.

A pályakezdéskor A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának (TESz) készítésével eltöltött néhány év után Kiss Jenő pályájának első meghatározó szakasza Göttingához kötődik, ahol 1969-től 1975-ig volt lektor. Publikációinak sora ebből az időszakból a fiatal lektor helyzetfelmérését, a feladattal való ismerkedést, majd a tapasztalatok megosztását mutatja. Göttinga a magyar művelődés történetében igen jeles helyet foglal el, nem véletlen, hogy az ismerkedés az egykori jeles diákok számbavételével kezdődik. Az első beszámoló megismertet a finnugor szeminárium történetével, amely 1947-re, a magyar és az észt, majd 1949-től a finn lektorátusra nyúlik vissza, az ott tanító professzorokkal, lektorokkal és az oktatás körülményeit meghatározó emberi és technikai körülményekkel foglalkozik. A tanár számára nagyobb kihívás aligha lehet, mint amikor a tanítványok érdeklődése, tanulási célja különböző, a tanítandó nyelvi anyagot pedig neki kell megálmodnia – beleértve az ugyancsak közvetítendő irodalmi, néprajzi, történelmi ismeretek megfelelő válogatását is (Kiss 1970: 373–377).

A nyelvtanárnak, adott esetben a nyelvi lektornak az eredményes munka érdekében célszerű felmérnie, hogy mivel tudná megkönnyíteni diákjainak a nyelvtanulást. Különösen fontos ez, amikor a magyar nyelvvel kapcsolatban általánosan elterjedt az a nézet, hogy nehezen lehet elsajátítani. Ez az előítélet biztosan gátló tényező, amelynek a leépítéséhez jól hasznosítható ötletekkel szolgál Kiss Jenő: a magyar nyelv ilyen szempontból előnyös tulajdonságai, például a következetesen első szótagra eső hangsúly, a helyesírás fonematikus jellege, szavaink morfológiai felépítése, a grammatikai nem hiánya feltétlenül ezek közé tartozik (Kiss 1971: 231–240). A nyelvoktatásban eredményesen hasznosítható kontrasztív szemléletet, a nyelvek konvergenciájára irányuló kutatásokat azonban hiányolja ebben a tanulmányában.

A Göttingában töltött évekkel szaporodtak a tapasztalatok. A korábban megfogalmazott észrevételekhez újabbak társultak: a nyelvtanulást megkönnyítő, a két nyelv közötti egyezések és a tanulásban különleges figyelmet érdemlő eltérések példákkal megvalósuló felsorolása a hiányolt magyar–német kontrasztív vizsgálatokat serkentő gazdag adattárként jelenik már meg (Kiss 1974: 59–73). Az elsősorban a kutató kollégáknak szóló közlemények után az idegen ajkúakat magyarra tanítók számára is megfogalmazódnak az ismertetett gondolatok (Kiss 1975a: 43–47; 1975b: 51–53). A magyar nyelv elsajátítása, elsajátíttatása során tapasztalt nehézségek megismerése végül a német nyelven olvasók számára is fontos tanulságokkal szolgál (Kiss 1975c: 77–84). Mindaz, hogy Kiss Jenő magyar nyelven már publikált cikkeit német nyelven összegezte, kiegészítette saját megjegyzéseivel, valamint társszerzőjének, Wolfgang Schlachternak a magyar és a finn nyelvre vonatkozó, német anyanyelvűek számára hasznosítható oktatási tapasztalataival, nemcsak a kontrasztivitás nyelvoktatásban játszott szerepét tekintve fontos, hanem a kulturális háttér ismeretére is felhívja a figyelmet. Az a meglepőnek tűnő záró megállapítás, hogy német anyanyelvűek számára könnyebb a magyart tanítani, mint a finnt, igen messzemenő, a nyelvoktatás kérdését jóval meghaladó tudományos megállapításokat tesz lehetővé (Kiss 1976a: 109–138).

Kiss Jenő lektori évei alatt bőséges tapasztalatokat szerzett a nyelvkönyvekről, közelebbről a német anyanyelvűek számára rendelkezésre állók használhatóságáról. Az eddigiekben ismertetett cikkeiben nemegyszer foglalkozik ezzel a kérdéssel, és jobbító szándékkal olyan megoldásokat javasol, hogy mivel lehet az eredményesebb nyelvtanítást, -tanulást elősegíteni. Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában értékelte Ginter Károly és Tarnói László Ungarisch für Ausländer című nyelvkönyvét (Kiss 1976b: 190–193).

1979-ben Kiss Jenő a nyári szemeszterben a berlini Humboldt Egyetemen volt vendégtanár. Ez az idő alkalmasnak mutatkozott arra, hogy tudomány- és intézettörténeti áttekintést adjon a magyar kultúra terjesztésében ugyancsak fontos szerepet betöltő intézményről, bemutassa az ottani oktatás struktúráját, valamint az oktatókat és hallgatókat kiszolgáló könyvtárat (Kiss 1980: 101–105).

Még a göttingai évek során ismerkedett meg azokkal a nyelvészeti irányzatokkal, szempontokkal, módszerekkel, amelyek akkoriban Magyarországra még nem vagy csak alig jutottak el. A nyelvi attitűd vizsgálatának kérdőíves módszerével magyar keresztnevek tetszési indexéről faggatta német diákjait. Ennek eredménye olvasható a Magyar Nyelvőr lapjain (Kiss 1976c: 161–162).

Nyelv, nyelvtudomány és oktatás viszonya Kiss Jenő oktatáspolitikai vonatkozású írásaiban több, a Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet által oktatott diszciplínával kapcsolatban jelentkezik. A valamikor finnugor szakot is végző szakember számára nem közömbös az, hogy a magyar nyelv rokonságának megítélésében miként vélekednek a leendő magyartanárok. A 40 nappali és 40 levelező oktatásban részt vevő hallgató körében végzett felmérése lehangoló eredményre vezetett: a megkérdezettek 10%-a nincs meggyőződve a finnugor nyelvrokonságról, egyharmaduknak nincs megfelelő ismerete, nem tudják, hogy a nyelvészeti érvek a perdöntőek. Ahogy a szerző megemlíti: ezek a vélemények az egyetemi oktatás számára üzenetértékűek (Kiss 1996a: 139–141). A helyzet mintegy 15 év távlatában sem változott (Kiss 2011: 204–206). Az üzenet mind a kimenetet, mind a bemenetet érinti: ha finnugrisztikai szempontból hiányos ismeretekkel hagyják el a tanár szakosok az egyetemet, akkor ennek megfelelő tudáshiány öröklődik át a következő nemzedékekre is. Az, hogy milyen ismeretekkel kerülnek az elsőévesek az egyetemre, természetesen ettől is függ. Az érettségizettek anyanyelvi ismeretei és ezen belül a nyelv történetiségéről való tudásuk az anyanyelvi órák megtartásától és ezen túlmenően az óráknak a tartalmától függ. Ilyen például a  régi magyar irodalom megértetése (Kiss 2007: 26–27); a nyelv változásának, esetleg romlásának az érzékelése (Kiss 2010: 24); a nyelvemlékekkel való megismerkedés, a nyelvemlékolvasás kérdése; az ezekre adott válaszok elszomorító volta (Kiss 2011: 202–204) arra utal, hogy a kör bezárul. Így aligha csoda, hogy már évekkel ezelőtt hallottam magam is egy magyartanár konferencia-előadásában, hogy ma már 6. osztályban nem lehet tanítani a Toldit, mert a gyerekek nem értik. Az föl sem merült, hogy a tanárnak többek között éppen itt lenne szerepe.

A nyelvtörténet a Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszék életében a leghosszabb időre visszatekintő tantárgy. Ezzel ellentétben a szociolingvisztika mint tudomány is fiatal, kötelező tantárgyként való egyetemi oktatása csak az 1985–1986-os tanévben kezdődött meg. Magyarországon a dialektológia szakemberei közül kerültek ki a szaktudomány első művelői és – legalábbis az ELTE-n – az oktatói is. Kiss Jenő kérdésfelvetésében ennek megfelelően a hungarológiai szociolingvisztika, tehát a magyar nyelvhasználattal kapcsolatos szociolingvisztikai témák kaptak elsősorban hangot, és az órák követelményei között is kiemelt helyet foglalnak el az efféle témák. A hallgatók magukkal hozott tájékozottságából értesülünk arról, hogy honnan, milyen módszerekkel lehet eljutni a kívánt tudásszint eléréséhez. Az általuk érdekesnek, vonzónak, kevésbé kedveltnek tartott vagy éppen hiányolt témák pedig a stúdium befejezése után a visszajelzések szempontjából fontosak (Kiss 1990: 103–105; 1992a: 140–145).

A dialektológia oktatásával kapcsolatos kérdések Kiss Jenő publikációinak sorában először a tantárgy felsőoktatásban elfoglalt helyére vonatkozóan jelentkeztek. A kérdésfelvetés a dialektológus-utánpótlás nevelése felől merül fel, amelyben az elmélet és a gyakorlat, azaz a terepmunka egymást kiegészítő voltára hívja fel a figyelmet. Mindezen feladatok mellett azonban a tanárképző főiskolákon a dialektológia tantárgynak fakultatívvá válását helytelenítette (Kiss 1981: 508–509; 1982: 107–108). Az iskolai oktatás felől szemlélve később, már a szociolingvisztika szempontrendszerébe illesztve a kérdést az is látszik, hogy a standard oktatása célként jelenik meg, a tanulók nyelvjárási háttere pedig megoldást igényel. Ez pedig ismereteket kíván a dialektológia és a didaktika területén is (Kiss 1992b: 9–11).

A nyelvjárás–köznyelv viszony folyamatként is felfogható, amelyben köztes helyet foglal el a regionális köznyelviség. A kérdést általános iskolások nyelvi tudatának, nyelvhasználatának kutatásával egy cikksorozatban elemzi Kiss Jenő (Kiss 1996b: 138–151; 1996c: 403–415; 1998: 257–269). Mihályiban tanuló 5–8. osztályos gyerekek nyelvi tudatosságát, az elsődleges nyelvi szocializációjukban szerepet játszó szülők és a másodlagos nyelvi szocializációjukat irányító pedagógusok nyelvjáráshoz való attitűdjét, végül a tanulóknak a nyelvileg helyes, illetőleg helytelen fogalmához való viszonyát elemzi. Megvizsgálja a tanulók metanyelvi ismereteit és ezek gyakorlati megvalósulását is. Végső következtetése fontos tanulság a pedagógusok számára: nyelvjárási környezetben a tanításban kontrasztív szemléletre van szükség (hasonlóan ahhoz, amit a magyar nyelvnek idegen nyelvként való tanításakor korábban hangoztatott), a standard elsajátításához a tanulók nyelvjárási ismereteit is fel kell használni.

Sajátos pedagógiai helyzet tapasztalható az iskolában: a tanítás során kialakuló kettősnyelvűség mellett Kiss Jenő megállapítása szerint a nyelvhasználati variációk kívül rekedtek az iskolai oktatásból. Ennek részben tudománytörténeti, részben a Rákosi- és Kádár-korszak parasztpolitikájában gyökerező okai vannak, pedig a szociolingvisztikai nyelvszemlélettel a nyelvi változatok megfelelő használati körének tudatosítása a nyelvjárási hátterű tanulók eredményesebb oktatásához vezetne. A dialektológiai ismeretek segítenének az irodalomtörténet oktatásában (például a már említett Toldi tanításában) is, emellett a helytörténet, a művelődéstörténet és a néprajz számára is hasznos hozadéka lenne (Kiss 1999a: 373–381; 1999b: 395–401). A probléma fontos, és az anyanyelvoktatásban permanensen jelen van, ezért hasonló gondolatok máshol is megfogalmazódnak (Kiss 2002: 263–269; 2003: 8–13). A felsőoktatás és a közoktatás közös feladataira utal, hogy Kiss Jenő a szakmai fórumok mellett a magyartanárok széles köreihez eljutó folyóiratban is publikálta ide vonatkozó gondolatait (Kiss 1996d: 17–19; 2001: 15–16; 2010: 24–25).

A megoldás kulcsa a dialektológia megfelelő szemléletű egyetemi és főiskolai oktatásában lehetne. A Kárpát-medence 1000 magyar szakos egyetemistájához intézett kérdőíves felmérésével, az ilyen irányú képzésben már részesült, illetőleg még nem részesült hallgatók válaszaival Kiss Jenő arra a következtetésre jut, hogy az oktatásban a dialektológiának nagy szerepet kell kapnia (Kiss 2009: 1–14). Remélni lehet, hogy az új rendszerű tanárképzésben a dialektológia oktatása is a méltó helyére kerül.

Végezetül meg kell említeni, hogy Kiss Jenő tanár urat nemcsak tanárként és tudósként köszöntjük, hanem mint fáradhatatlan tudományszervezőt is, az Anyanyelv-pedagógia folyóiratot gondozó Magyar Nyelvtudományi Társaságnak jeles elnökét és a Magyar Tudományos Akadémia tagját is. Isten éltesse Kiss Jenő tanár urat 70. születésnapján!

Irodalom

Kiss Jenő 1970. A magyar nyelv a göttingai egyetemen. Magyar Nyelv 373–377.

Kiss Jenő 1971. Megjegyzések német anyanyelvűek magyartanításának módszertani kérdéseihez. In: Hajdú Mihály – Pusztai Ferenc (szerk.) A magyar nyelv kutatásának és oktatásának módszertani kérdései. Nyelvtudományi Dolgozatok 6. ELTE. Budapest. 231–240.

Kiss Jenő 1974. Gondolatok német anyanyelvűek magyartanításáról. Magyar Nyelvőr 59–73.

Kiss Jenő 1975a. Német anyanyelvűek magyartanításáról. Nyelvünk és kultúránk 43–47.

Kiss Jenő 1975b. Magyartanítás Göttingában. Nyelvünk és kultúránk 51–53.

Kiss Jenő 1975c. Schwierigkeiten für Deutsche beim Erlernen des Ungarischen. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Sectio Linguistica. 77–84.

Kiss Jenő 1976a. Schwierigkeiten beim Erlernen des Ungarischen und Finnischen. Acta Linguistica Hungarica 109–138.

Kiss Jenő 1976b. Ginter Károly – Tarnói László: Ungarisch für Ausländer. Magyar Nyelvőr 190–193.

Kiss Jenő 1976c. Magyar nevek német szemmel nézve. Magyar Nyelvőr 161–162.

Kiss Jenő 1980. Magyaroktatás a berlini Humboldt Egyetemen. Magyar Nyelv 101–105.

Kiss Jenő 1981. Dialektológia Szimpozion Szombathelyen. Magyar Nyelvőr 508–509.

Kiss Jenő 1982. Hozzászólás „A nyelvjárástan a felsőoktatásban” című napirendi ponthoz. In: Dialektológia szimpozion. VEAB Értesítő. Szombathely. 107–108.

Kiss Jenő 1990. Magyar szakos ELTE-hallgatók nyelvszociológiai előismereteiről-előítéleteiről. Egyetemi Fonetikai Füzetek 3: 103–105.

Kiss Jenő 1992a. Magyar szakos egyetemi hallgató és a szociolingvisztika. In: Kozocsa Sándor Géza – Laczkó Krisztina (szerk.) Emlékkönyv Rácz Endre hetvenedik születésnapjára. ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék. Budapest. 140–145.

Kiss Jenő 1992b. Iskola és nyelvjárás. In: Balázs Géza – Selmeczi Kovács Attila (szerk.) Nép – nyelv: Tanulmányok Fülöp Lajos 60. születésnapjára. Néprajzi Múzeum. Budapest. 9–11.

Kiss Jenő 1996a. Finnugor rokonságunk 1994-ben magyar szakosok véleményének a tükrében. In: Bereczki András – Klima László (szerk.) Ünnepi könyv Domokos Péter tiszteletére. ELTE Finnugor Tanszék. Budapest. 139–141.

Kiss Jenő 1996b. A nyelvi attitűd és a másodlagos nyelvi szocializáció: vizsgálatok nyelvjárási környezetben. Magyar Nyelv 138–151.

Kiss Jenő 1996c. Nyelvjárás és köznyelv: általános iskolások nyelvi tudatosságának vizsgálata nyelvjárási környezetben. Magyar Nyelv 403–415.

Kiss Jenő 1996d. A szociolingvisztikáról. Magyartanítás 2: 17–19.

Kiss Jenő 1998. Helyes és helytelen (nyelvjárási környezetű általános iskolások nyelvi adatainak a tükrében). Magyar Nyelv 257–269.

Kiss Jenő 1999a. Az anyanyelvoktatás, a nyelvjárások és a nyelvjárási hátterű iskolások. Magyar Nyelvőr 373–381.

Kiss Jenő 1999b. Nyelvhasználat, szociolingvisztika, iskola. In: V. Raisz Rózsa – H. Varga Gyula (szerk.) Nyelvi és kommunikációs kultúra az iskolában. Magyar Nyelvtudományi Társaság. Budapest. 395–401.

Kiss Jenő 2001. A dialektológia és az anyanyelvoktatás. Magyartanítás 15–16.

Kiss Jenő 2002. A nyelvjárások és az anyanyelvi nevelés. Magyar Nyelvőr 263–269.

Kiss Jenő 2003. A magyar nyelv helyzete napjainkban. In: Horváthné Kispéter Zsuzsanna (szerk.) A magyar nyelv és a magyar nyelvű oktatás helyzete Romániában: Nyelvészeti tanácskozás Jászberényben. Magyar Nyelvtudományi Társaság. Budapest. 8–13.

Kiss Jenő 2007. Középiskolai anyanyelvi órák szokatlan megközelítésben. Magyartanítás 26–27.

Kiss Jenő 2009. A nyelvjárások és a dialektológiaoktatás Kárpát-medencei magyar szakos hallgatók szemével. Magyar Nyelvőr 1–14.

Kiss Jenő 2010. Anyanyelvi órák a középiskolában: egy fölmérés tanulságaiból. Magyartanítás 24–25.

Kiss Jenő 2011. A nyelvre vonatkozó tudományos ismeretterjesztés hatása avagy az oktatás dilemmái. In: Csiszár Gábor – Darvas Anikó (szerk.) Klárisok: Tanulmánykötet Korompay Klára tiszteletére. Magyar Nyelvtudományi Társaság. Budapest. 202–206.

Zelliger, Erzsébet: Jenő Kiss, the teacher and the researcher