Naptár

2023. április 27–29..

AHEA – American Hungarian Educators Association

 

Tovább...

 

Nemzeti Kulturális Alap


Magyar Nyelvtudományi Társaság


Magyar Nyelvtudományi Társaság Magyartanári Tagozat


Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Szakmódszertani Központ


Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ

Gecsei Edit

A magyar kultúra napja

Gondolatok egy Himnusz-mondó versenyről

 

Tisztelt Szerkesztőség, kedves Olvasók!

 

Miért fontosak az iskolai emlékműsorok, a megemlékezések az anyanyelvi nevelésben? Mert tanítványaink nem csupán befogadói, hallgatói egy programnak, hanem aktív résztvevői és alkotó szereplői is. Tudatosan készülnek a versenyre, a megmérettetésre a memoriter előadásával. Mozgósítják korábbi ismereteiket, és az ejtési normáknak megfelelően készülnek föl a szövegmondásra. A kihívás nagy: ki kell állniuk 300 társuk elé. Nem más ez, mint az anyanyelvi nevelés magatartás- és tudatformáló szerepe, a kommunikációs kultúra fejlesztése.

Az emlékműsoroknak – azon túl, hogy új ismereteket közvetítenek a tanulóknak – személyiségformáló hatásuk is van. Világossá és tudatossá válik tanítványainkban a nyelvi-irodalmi megemlékezés szerepe: a tisztelet, az értékmentés, az értékmegőrzés, a hagyományőrzés fontossága. A szövegalkotási-szövegértési képesség, a nyelvi kompetenciák fejlesztése, a szociális érzékenység, az érzelmi intelligencia kondicionálása nagy kihívás elé állítja a diákokat, ezek motiváló ereje felbecsülhetetlen értékű napjainkban. A színpadon álló gyermek „élőben” gyakorolja a magán- és a közéleti kommunikáció megszólalási formáit és a viselkedéskultúrát.

Fontosnak tartom, hogy tanítványaink ne csak részt vevő előadói legyenek egy-egy emlékműsornak, hanem alkotói is. Ennek érdekében az adott témához kapcsolódva írásművek születnek. Az úgynevezett kreatív produktív szöveggyakorlatok során születő fogalmazások – az érzelmi nevelésen túl – az intellektuális felfedezés eszközét is jelentik. Mi sem jelzi ezt jobban, mint az egyik diákom esete, aki visszamondta szereplését, de amikor látta, hogy a társai felolvasását csend és lelkes taps fogadta, őbenne is felébredt az önkifejezés, az „én is szeretném magam megmutatni” vágya. A motiváció célt ért.

A fogalmazások írása, a stílusgyakorlatok egyben a stílusteremtés eszközei, amelyek hidat alkotnak az anyanyelvi nevelés és az irodalomtanítás között. A megemlékező irodalmi műsor fontos kelléke a díszlet. Ma már inkább azt mondanám, a vizuális információhordozók – például a powerpointos bemutatás – segíti a megértést, a képzettársítást, és a művészet hatása révén tanítványaink érzelmileg gazdagodnak, együttes társas élményhez jutnak. Az esztétikai élmény a szociális kompetenciával kapcsolódik össze.

Iskolánkban több mint egy évtizedes hagyomány, hogy január 22-én, a magyar kultúra napján Himnusz-mondó versenyt szervezünk a hetedik és nyolcadik osztályos tanulók körében. Ennek a versenynek a szervezési és lebonyolítási folyamatába szeretném beavatni kollégáimat, hogy minél többen kedvet kapjanak hagyományaink átvételéhez. A rendezvény lebonyolítását megelőzően az osztályokban hallgatjuk meg a jelentkezőket. Különböző képességű tanulók jelentkezhetnek a megmérettetésre – ami valamennyiükben közös: a versmondás, a szereplés vágya. A hetedik osztályokból osztályonként három-négy, a nyolcadikból két-három versmondó vehet részt az iskolai versenyen. A programot a közeli művelődési központ színháztermében tartjuk meg, ahol a felső tagozat közel 300 tanulója közönségként van jelen.

Milyen előkészületek előzik meg a programot? Elkészítem a forgatókönyvet, és ennek megfelelően kérem meg a kollégákat, hogy vegyenek részt a csapatmunkában: az informatikatanárt, hogy készítsen egy powerpointos prezentációt; az ének szakos kollégát, hogy az iskolai népdalkörrel a színpadon énekeljék el a Himnuszt; a szabadidő-szervezőt, hogy értesítse a helyi sajtót és a televíziót; a magyar szakos kollégákat, hogy az osztályonkénti legjobb versmondókat készítsék fel a versenyre. Hagyomány, hogy minden résztvevőnek emléklapot adunk, amelyet iskolánk adminisztrátora készít el. Dicsérő oklevelet, könyvjutalmat pedig az kap, aki a legszebben mondja el a Himnuszt. A zsűrizés is előkészítő tevékenységet igényel. Két zsűri értékeli a versenyzők előadását: egy nem magyar szakos kollégákból álló tanárzsűri és a diákzsűri. A diákzsűri elnöke mindig az előző évi nyertes, akit erre az időre kikérünk új iskolájából.

Január 22-én, a magyar kultúra napján, a negyedik óra után következett az iskolai program. A gyerekek osztályonként, osztályfőnökükkel vonultak át a művelődési központba. A színpadi kivetítőn megjelent a magyar kultúra napját és az iskolát szimbolizáló kép. Az énekkar már a színpadon állt, és énekelni kezdte a Himnuszt. Jó volt hallani több száz gyerek együttes énekét. Közben megjelent Erkel Ferenc képe és a Himnusz kottája. Köszöntöttem a megjelenteket, majd meghallgattuk felvételről nemzeti imádságunkat Sinkovits Imre színművész előadásában.

Megszólalásomban elmondtam: azért gyűltünk össze, hogy együtt emlékezzünk meg a magyar kultúráról, hagyományainkról, évezredes történelmünkről, hazánk értékeiről és édes anyanyelvünkről. Ezután a kivetítőn feltűnt Kölcsey Ferenc szülőháza, Szatmárcseke, az emléktábla a ház falán, amely jelzi, hogy Kölcsey itt írta a Himnuszt. Majd amikor éppen arról beszéltem, hogy gyökereinkre is emlékezünk ezen a napon – a hazára, a nyelvre és azokra az elődeinkre, akik kitartó munkájukkal öregbítették hazánk hírnevét, és nemzeti örökségünk részei lettek –, fel-felvillant a költő mauzóleumának a képe. Ezt követően arra a kérdésre kerestem a választ, hogy miként forr össze a kultúra és a Himnusz üzenete, hogyan táplálkozhatunk 2013-ban is az 1823-ban íródott versből, közben a képen a Himnusz kézirata volt látható.

Két nyolcadik osztályos tanítványom vezette a továbbiakban a versenyt. Színpadra szólították a tavalyi nyertest, és egy rövid interjút készítettek vele. Az ő tavalyi győzelme ugyanis nagy meglepetés volt. Más versenyekre készült, köztük éppen a Kazinczy szépkiejtési versenyre, a Himnusz-mondóra nem is jelentkezett. Osztálytársa azonban megbetegedett, és ő „ugrott be” helyette. Olyan szépen mondta a verset, hogy megnyerte a versenyt. Jó volt hallgatni régi tanítványunkat, aki nagy örömmel és szeretettel emlékezett egykori iskolájára.

Ezt követően a versenyzők sorszám szerint léptek a színpadra. A műsorvezetők rövid bemutatkozást kértek a szereplőktől. Tizennyolcszor csendült fel nemzeti imádságunk, közben síri csend honolt. Nagy élmény ez 2013-ban minden tanárnak. Míg a zsűri értekezett, a hetedik osztályos diákok Kölcsey-emlékműsort adtak elő. Ezt követően 12 tanuló vallomását hallgattuk meg hazáról, nyelvről, szülőföldről, jövőképről. A szövegértést, szövegalkotást fejlesztő program és taneszközcsomag alapján tanuló diákok fogalmazásaiból mély őszinteség, gyermeki elkötelezettség hangjai szóltak: „nekem szülőhazám”. Mert a legszebb ezekben a tíz-tizenöt mondatos írásokban az volt, hogy a gyermeki lélekből fakadtak, hogy hitelesek voltak. Hogy az egyik kisfiú, aki hetedik osztályos koráig még nem állt színpadon, most kezébe vette a mikrofont, és megosztotta társaival a gondolatait, az érzéseit, az élményeit. A hallgatóság megérezte a vallomások jelentőségét, éberen figyelt, és a gyerekek tapssal jutalmazták társaikat. Láttam, hogy a diákok megilletődve és örömmel vonultak le a színpadról.

A tanárzsűri részéről Kónya Tamásné igazgató asszony értékelte a versenyt, majd a diákzsűri elnöke kapott szót. Kemenesi Ágoston intézményegység-vezető átadta az emléklapokat. A gyerekek nagy tapssal köszöntötték Rácz Péter 8. a osztályos tanulót, aki 2013-ban a csornai Széchenyiben a legszebben mondta a Himnuszt. Jóleső érzés volt megköszönnöm kollégáimnak az együttműködést.

Csak most – a beszámoló írása kapcsán – döbbentem rá, milyen nagy élményben lehetett részem: megélhettem a kultúra közösségteremtő erejét. Matematika-, magyar- és énektanár, informatikus dolgozott együtt, egykori tanítványunk a megyei lap, a Kisalföld tudósítójaként volt jelen. Egy hetedik osztályos tanítványom mellém somfordálva jegyezte meg: „Edit néni, jó volt ez a program. Nem csak szavalóverseny volt, annyi minden újat megtudtunk… Legközelebb ne engedjen visszalépni – én is fel akarom olvasni az írásomat a többiekkel együtt!” A „fenegyerek” fiú őszinte megnyilatkozása volt számomra a legnagyobb meglepetés. Egy szikra – 2013-ban, a magyar kultúra napján. 2014-ben a hagyomány folytatódik, és remélem, hogy írásom kapcsán talán más iskolák is kedvet kapnak a hagyományteremtéshez.

 

                                                                            Üdvözlettel:

 

Csorna, 2013. február 24.

 

                                                                                           Gecsei Edit

                                                                                          magyartanár

Gecsei, Edit: On the Day of Hungarian Culture – Thoughts on the occasion of an anthem-saying contest 

Az írás szerzőjéről

 

Vissza az oldal tetejére 

Vissza a 2013. évi 2. szám tartalomjegyzékéhez  

Oldaltérkép                     Szerzőink figyelmébe                     © Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2008–