Naptár

Dudics Lakatos Katalin

„…én is nyelvjárásban beszélek”

Kedves Olvasók, kedves Kollégák!

Kárpátaljai magyar anyanyelvű pedagógusként, főiskolai oktatóként, dialektológusként írom le tapasztalataimat, gondolataimat a nyelvjárások, a nyelvjárási beszélők megítélésével kapcsolatban. Bár a nyelvjárások jövőjéről/létéről évtizedek óta újra és újra hallhatunk pesszimista véleményeket, a felmérések azt bizonyítják, hogy eltűnésüktől nem kell tartanunk (lásd a VI. Dialektológiai Szimpozion előadásait: Czetter et al. 2016). A résztvevő megfigyelések ugyancsak ezt támasztják alá. Használati körük szűkül ugyan, és egyre többen beszélik a köznyelvi változatot valamilyen szinten, de a helyi változatok is élnek.

Kisebbségi körülmények között, Kárpátalján sincs ez másként: a helyi lakosság döntő többsége lakóhelye (többnyire falu) szláv kölcsönszavakkal tarkított nyelvváltozatát sajátítja el először, és használja mindenféle kommunikációs zavar nélkül (Lizanyec–Horváth 1981: 3–18; Csernicskó 1998; Beregszászi–Csernicskó 2007: 7–96). Ám ezzel legfeljebb az iskolába kerülve szembesül a fiatal. Hiszen itt hallhat először ítéletet a nyelvhasználatáról, itt értékelik annak függvényében, mennyire felel meg a magyar standard normáinak a nyelvi megnyilatkozása, amelyet helyesnek, helytelennek, megfelelőnek, nem megfelelőnek minősíthetnek. A 2005-ös év pozitív változást hozott a kárpátaljai anyanyelvoktatásba: a hivatalos tanterv a hozzáadó szemlélet alapján egyik célként a kommunikációs kompetencia megfelelő szintjének elsajátíttatását tűzte ki célul. Ehhez a tantervhez készültek tankönyvek, segédanyagok, ezt a szemléletet közvetítették a magyar szakos továbbképzéseken (Beregszászi 2014).

Az elmélet és a gyakorlat között azonban sokszor nagy a különbség: nem mindig elég az eredményességhez a hivatalosan hangoztatott, népszerűsített szemlélet. A korábban hosszú éveken át elterjedt és ma is népszerű előítéleteket nagyon nehéz levetkőzni még a szakembereknek, a magyartanároknak is. Emellett egy iskolában nem csak magyartanárok vannak, nem csak magyartanárok nyilatkoznak a nyelvek kapcsán, nem csak ők mondanak ítéletet egy-egy nyelvi megnyilatkozásról (Lakatos 2007: 156–163; Dudics 2014: 69–75; Parapatics 2016: 509–517). Egy 2007/2008-as, pedagógusok körében végzett kérdőíves felmérés során (Lakatos 2010: 143–148) a következő véleményekkel találkoztam a nyelvjárások iskolai használata kapcsán. Magyar szakosok: „A nyilvános beszédben igyekezzen a köznyelvi formát használni, egyébként nem hibás, szégyellnivaló dolog.” „A nyelvjárás fontos kincsünk, nem elítélendő, nem szégyen, de kell ismernünk a köznyelvet. Odahaza nyugodtan beszélhet nyelvjárásban, a közéletben tudni kell így megnyilatkozni.” Nem magyar szakosok: „…ezáltal a helyes magyar beszéd elfajult lesz, nem lesz »tiszta«”; „nem szép, nem kulturált”, „sérti a fülemet”; „rögtön látni azon, honnan jött”; „úgy tartom helyesnek, ha az iskolában szépen, magyarul beszélünk”; „beszéljünk csak szépen, tisztán magyarul”.

Az utóbb idézett megnyilatkozások nem csak a standard megfelelő szintjének elsajátítását gátolják, de nyelvi magabiztosságában, önbecsülésében is sérthetik a tanulót. A kívánt eredményt nem érhetjük el vele, mert a tanuló megszégyenül, nyelvi megnyilatkozásaiban bizonytalan lesz, szégyell beszélni, így nem sajátítja el kellően a köznyelv normáit. További következménye annak, ha a diák megszégyenül, hogy dacos ellenkezéssel csak a nyelvjárását használja, nem is kívánja elsajátítani a köznyelv normáit.

Pedig a cél a kiegyenlítő-funkcióelkülönítő attitűd (Kiss 1998: 315–317) kialakítása, amelynek lényege az, hogy az anyanyelvi beszélő pozitív, de reális módon viszonyuljon a birtokolt nyelvváltozatokhoz, és azok közül a szituációhoz igazodva legyen képes kiválasztani a céljának megfelelőt. Ehhez viszont elengedhetetlen a nyelvjárások elismerése, különböző szerepköreinek értékelése. Kárpátalján élve, tanulva, tanítva, gyűjtve számtalanszor hallhatjuk azt, hogy nálunk nem beszélnek nyelvjárásban, esetleg egy-két településen figyelhető meg valamilyen tájszólás: Nagydobrony, Beregrákos, Salánk. Tehát a nyelvjárásszigeteken (Tóth 2007: 270–273). Igaz, a helyi nyelvváltozatok legtöbbjét az északkeleti nyelvjárási régió sajátosságai jellemzik, így közel állnak a magyar standardhoz. Az elhatárolódás a kevésbé magas presztízsű változatoktól pedig egyáltalán nem meglepő: az emberek nem kívánnak azonosulni a kevésbé elismert nyelvhasználattal. A fiatalokra ez különösen igaz: 2006–2008 között 1490 kárpátaljai magyar iskolásnak csupán 27,5%-a mondta azt, hogy beszél nyelvjárásban (Lakatos 2010). Ha viszont hozzáadó szemléletben kívánunk eredményesen anyanyelvet oktatni, el kell ismernünk/ismertetnünk, hogy birtokában vagyunk már egy nyelvváltozatnak, amelynek megvannak a maga funkciói, és ez tökéletes alapul szolgál a standard normáinak az elsajátításához.

Ehhez pedig az objektív nyelvszemlélet terjesztésére van szükség, amelyért széles körben a legtöbbet mi, pedagógusok tehetjük: akár a közoktatásban, akár a felsőoktatásban dolgozunk. Hiszen a fentiek is azt támasztják alá, hogy ahhoz, hogy az iskolákban a megfelelő szemlélet terjedjen, a felsőoktatásból kell olyan szakembereknek kikerülniük, akik magukkal viszik a tudományos kutatások eredményeire alapozott ismereteiket, negatív/pozitív sztereotípiáktól mentes nyelvi attitűdjüket. És nem csak a magyar szakosoktól kell ezt elvárnunk. 2016–2017 között 100 főiskolást (akik már a 2005-ös tanterv szerint tanultak az iskolában) megkérdezve ismét bebizonyosodott, hogy lényeges a különbség a magyar szakos, illetve a nem magyar szakos hallgatók nyelvszemlélete között. A „helytelen” magyar beszédet a nem magyar szakos diákok így jellemezték: „suksükölés, ukrán szavak használata (bulocska stb.) szóismétlés”; „tele szlenggel, nyelvjárással, nyelvi hibákkal”. Magyar szakosoktól a következőhöz hasonló vélemények érkeztek: „Olyan nincs, hogy valakinek a beszéde helytelen lenne. Akkor találkozhatunk ezzel a negatív kifejezéssel, ha pl. egy hivatalban valaki nem a standard nyelvhasználatot követi, hanem nyelvjárásban beszél. De ekkor csak tudatosítani kell, hogy nem minden helyzetben alkalmas a nyelvjárás.” „Fontos elmondania (a tanárnak) a köznyelvi követelményt, ám nem szabad rossznak ítélnie a nyelvjárási használatot. Nincs rossz nyelvhasználat, csak körülményekhez kell igazítania” (Beregszászi E. 2017).

A szemléletbeli különbséget látva különösen örvendetes, hogy a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán a 2016/2017. tanévtől kezdve a második évfolyamon választható tárgyként meghirdetik a nem magyar szakosoknak A magyar helyesírás és stilisztika alapjai című tantárgyat, amelynek keretén belül alkalmunk nyílik olyan nyelvi viszonyulást elültetni a hallgatókban, amely később, pedagógiai pályájuk során hasznos lehet számukra és persze tanítványaik számára is. Hiszen a helyesírás fejlesztése során mindenképpen kitérünk a nyelvjárási anyanyelvűségből adódó nehézségekre, például a kiejtés szerinti írásmód esetében. A tantárgy második felében pedig a funkcionális stilisztika alapjaival ismerkednek meg a nem magyar szakos hallgatók, amelynek kapcsán mindenképpen szó esik szociolingvisztikai, szociodialektológiai kérdésekről. Egy-egy félév végén, a beszámolók idején nagy öröm, amikor a korábbi véleményekkel ellentétben a következőhöz hasonló megjegyzéseket hallunk: „Ma is megmosolyogtat, hogy korábban mennyire nem voltam tisztában azzal, hogy én is nyelvjárásban beszélek. Azt, hogy nézetem téves, csak főiskolai tanulmányaim kezdetekor tudtam meg.” Mennyivel eredményesebb lenne az anyanyelvoktatásunk, ha ez a „felvilágosítás” nem a főiskolán történne meg, hanem az első osztályban, illetve nem azzal a céllal, hogy megtanuljunk „helyesen” magyarul beszélni, hanem azzal, hogy megtanuljunk többféleképpen is beszélni magyarul. Mert ahány nyelvváltozatot beszélsz, annyi embert érsz.

Tisztelettel:

Barkaszó, 2018. január 18.

                                                                           Dudics Lakatos Katalin

                                                                                       docens

                                                          II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola

Irodalom

Beregszászi Anikó 2014. Új témák, változó szemlélet. Az anyanyelvi nevelés új iránya a kárpátaljai magyar középiskolákban. Anyanyelv-pedagógia 1. http://www.anyanyelv-pedagogia.hu/cikkek.php?id=504 (2018. január 17.)

Beregszászi Anikó – Csernicskó István 2007. A kárpátaljai magyar nyelvjárásokról. In: Csernicskó István – Márku Anita (szerk.) Hiába repülsz te akárhová… Segédkönyv a kárpátaljai magyar nyelvjárások tanulmányozásához. PoliPrint. Ungvár. 7–96.

Beregszászi Evelin 2017. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola diákjai a nyelvekről, nyelvváltozatokról. Szakdolgozat. II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola. Beregszász.Szia

Czetter Ibolya – Hajba Renáta – Tóth Péter (szerk.) 2016. VI. Dialektológiai Szimpozion. Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ – Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kar. Szombathely–Nyitra.

Csernicskó István 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Osiris Kiadó. Budapest.

Dudics Katalin 2014. „A tanár belátására, lelkiismeretére van bízva”: Pedagógusok a nyelvjárásokról. In: Beregszászi Anikó – Hires-László Kornélia (szerk.) Meszelt falakon túl: Születésnapi köszöntő kötet Kótyuk István tiszteletére. II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola. Beregszász. 69–75. http://kmf.uz.ua/hun114/images/konyvek/Kotyuk_meszelt_falak.pdf (2018. január 17.)

Kiss Jenő 1998. A nyelvjárásokhoz és a köznyelvhez való viszonyulás: attitűdváltozások a magyar nyelvközösségben. In: Zoltán András (szerk.) Nyelv, stílus, irodalom. Köszöntő könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. ELTE BTK Keleti Szláv és Balti Filológiai Tanszéke. Budapest. 315–317.

Lakatos Katalin 2007. Kárpátaljai magyar iskolások és pedagógusok nyelvjárási attitűdjéről. In: Guttmann Miklós – Molnár Zoltán (szerk.) V. Dialektológiai Szimpozion. Berzsenyi Dániel Főiskola BTK Magyar Nyelvészeti Tanszék. Szombathely. 156–163.

Lakatos Katalin 2010. Kárpátaljai magyar iskolások nyelvi tudata és attitűdje. Doktori értekezés. ELTE BTK. Budapest.

Lizanyec Petro – Horváth Katalin 1981. A kárpátontúli magyar nyelvjárások főbb sajátosságairól. Magyar Nyelvjárások 24: 3–18.

Parapatics Andrea 2016. Tények és tapasztalatok a dialektológiai ismeretek tanításáról. In: Czetter Ibolya – Hajba Renáta – Tóth Péter (szerk.) 2016. VI. Dialektológiai Szimpozion. Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ – Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kar. Szombathely–Nyitra. 509–517.

Tóth Péter 2007. Kárpátaljai magyar nyelv- és nyelvjárásszigetek a változó nyelvi környezetben. In: Guttmann Miklós – Molnár Zoltán (szerk.) V. Dialektológiai Szimpozion. Berzsenyi Dániel Főiskola BTK Magyar Nyelvészeti Tanszék. Szombathely. 270–273.

Dudics Lakatos, Katalin:”…I use a dialect, too.”

A cikk letölthető pdf-formátumban, oldalszámozással. 

Az írás szerzőjéről

Vissza a 2018. évi 2. szám tartalomjegyzékéhez